Mielőtt rátérnénk arra, hogy mi is a baj úgy általában véve a nagyvilágban ezzel a szuverenitásvédelmi törvénnyel – azon kívül, hogy a nemzeti szuverenitás fogalma a globális diskurzustérben a második világháborút követően fokozatosan és hallgatólagosan lejárt szavatosságúnak minősíttetett –, lényeges tisztázni egy szónak nem a szokásos módon agyonszofisztikált, hanem nagyon is köznapi, mindenki által értelmezhető, annál érvényesebb jelentéstartalmát. Ez a szó pedig a hatalom.
Kinek van hatalma? – tehetjük fel a kérdést. S erre nagyon gyakorlati és politikailag tökéletesen korrekt választ ad maga a szótő, vagyis annak van hatalma, aki hat. Akinek hatása van, hatása érvényesül. S talán meglepő, de amennyire semmitmondónak tűnik első pillantásra ez az etimológiai összefüggés, annyira mély értelműnek bizonyul az alaposabb szemrevételezést követően. És ha nem is kalandozunk el a szómágiának vagy akár a számmágiának olyan kínálkozó irányaiba, mint magyar nyelven a hatni ige egyes szám harmadik személyű alakja: hat = 6, világos, hogy a mindenkori társadalmak irányba állítását, vagyis azt a hatást, ami nagy általánosságban és hosszabb idő viszonylatában rendezetté teszi egy társadalom mozgásterét, a hatalmi centrum a kor mítoszán keresztül gyakorolja. A mítosz pedig szükségképpen mindig egy olyan relatíve tömör narratíva, amely egyrészt alkalmas a társadalom belső, sztochasztikus mozgásainak eredőjét a hatalom céljának irányában tartani, másrészt kielégítő választ ad a tömeg tudati horizontján egyáltalán felvethető, és a személyes létezés lényegét érintő problematikára. Más szóval, az egész társadalom vonatkozásában az tekinthető működőképes mítosznak, aminek a tömeg szívesen válik médiumává.
Mellőzve a történelmi elemzést, a jelenkor mítosza az önmegváltás. Ez a mítosz a tömeg számára olyan tetszetős, hogy többnyire nem is explicite artikulálva – sőt, látensen megférve a tudatban kezelt megváltás mítosz alatt –, mégis a társadalmi mozgás erőterének meghatározója immár sok évtizede Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, valamint az ebben az értelemben is felzárkózó Keleten. A migrációs hajlamban pedig jól detektálhatóan, futótűzszerű gyorsasággal terjed a kommunikációs technológiák fejlődésének köszönhetően immár érinthetően a tudati szüzességüket lassan mindenhol elvesztő területeken is.
Na persze, a kor szellemének megfelelően nem felkent papok terjesztik az önmegváltás igéjét, hanem terjed az a tömegmédiában az elérhetőnek tűnő gazdagság mintázataival, a gazdagság forrását jelentő pénzfétissel, a gazdag személy szuverenitásának eszméjével, és ebből következően a személy szuverenitásának a közösség szuverenitása fölé rendelésével. Intellektuálisabb igényeket a megváltó tudományba, azaz a megszerezhető tudásba vetett hit hivatott kielégíteni, ami az evolúcióelmélettel alapozódik, és mára a megváltás ígéreteként a határtalan és korlátozhatatlan szingularitás apoteózisában helyezik elénk – arcukon magabiztos mosollyal – az eszme zászlóvivői, az éppen e célból kitenyésztett transzhumanisták. A tömeg idiotizmusa immár a felülmúlhatatlanságig fokozott: „A semmiből jövünk, és íme miénk az előttünk kitárulkozó végtelen semmi. Nem fog fájni, meglátjátok!”
És a tömeg a szupermarketekben önmagát feledve, engedelmesen fogyasztja a csillogó semmit. A póráz ugyan egyre rövidebb, de mint jó állat, azért enni kapunk. Az identitás, méghozzá annak minden szintje, úgy mint az azonos létezési feladatot beteljesítő nemzethez, családhoz tartozó önmagam: elfelejtve. Hiszen nincs is már létezési feladat. Ki a fene adhatna nekem feladatot: fogyasztás van!
Mégis, itt, a helyettünk gondolkozó gépek világának küszöbén, még vannak emlékek arról, hogy valaha céljaink is voltak. Be szép élet is volt az! A céljainkért tudtunk élni és meghalni is. Volt miért fázni, éhezni, akként, aminek hittük és hihettük magunkat: egy család és a családok családjának tagjaként. Most nincs miért zabálni sem, tenyészni sem.
Íme, veszélyes gondolatok. Midőn annyi erőforrás pazaroltatott a feledésre. Már-már feloldva az öntudat a cukros lében, és akkor jönnek ilyen kis senkik, és emlegetnek holmi nemzeti szuverenitást! Hiszen az már törölve! Na nem úgy, nem erőszakkal! Nem elrabolva, hanem van az nektek most is, vagy inkább lehetne tán, csak – magatok sem vettétek észre? – időközben a szavatossága lejárt.
Valami ezen a szépen kidolgozott jövőn eltörött. A mítosz áll, de a felszíne repedezik. S a kicsik, mint mi vagyunk, ilyenkor juthatnak szóhoz. Ha nagyon bátrak vagyunk, esetleg még azt is elmondhatjuk, hogy a király meztelen. Ez a mi küldetésünk. És azzal, hogy egyáltalán szóba hozzuk saját igényünket a nemzeti szuverenitásra, számotokra is feltűnővé válhat, hogy nektek olyan már régen nincs. Eltűnt. Észrevétlen.
Porszem vagyunk a gépezetben. Ebből akár nagyobb baj is lehet. Netán lejáratódik az önmegváltás mítoszának szavatossága is, s a hatalom törheti a fejét valami új, 2.0 verzión.
A szerző mérnök-informatikus
Írta a Magyar Hírlap
