Aki tehette, meghívólevelet varázsolt magának, ezzel egyrészt könnyebb volt itthon az utazási okmányokat beszerezni, másrészt például Angliában a szigorú bevándorlási tisztviselők könnyebben beengedték, mint ha csak úgy, egyéni turistaként állt oda az ember. Egyéni utazások csak igen ritka esetekben lehettek, hivatali út, rokonlátogatás és persze az elhárító ügynökökkel kitűnően ellátott csoportos buszozások mentek.
A brit állampolgárként London–Zürich–Zsámbék között cikázó Lévay, vagy ahogy a faluban hívták, Angol Atilla 1985-ben egy komoly munkát intézett nekem és a Volvo-kiállításokat építő Merényi Sándornak. A barátja Londonban háza belső átalakításához asztalosokat keresett. Angol Atilla minket ajánlott, mert akkorra már jó néhány konyhaszekrény, könyvespolc, asztal és komód került ki a műhelyeinkből. Megérkezett Angliából a hivatalos meghívólevél, a számunkra akkor ismeretlen fogalmazója közeli barátokként és meglehetősen távoli rokonokként invitált minket néhány hetes látogatásra.
Angol Atilla irányításával elkezdtük a felkészülést. Úgy döntöttünk, autóval indulunk neki az útnak, Merényinek volt egy nagyon öreg, rozoga Audija. Meg egy egyhetes jogosítványa, ami nekem még hiányzott, az elméleti és a gyakorlati vizsga között voltam. A tervünk az volt, hogy ha lassan is, de az Audival elautózunk Londonig. Aztán Bécsbe érvén a Ring közepén az Audi leállt. Elszakadt a gázbowdene, amiről utóbb kiderült, hogy egy Trabantból származott. Szerencsénkre Angol Atilla Bécsben várt minket, megkaptuk tőle a felesége kis Polskiját. Aztán két napon át utaztunk Nyugat felé. Alig fértünk el az apró járműben, bár azt hittük, jól felszerelkeztünk, az első evésszünetnél derült ki, hogy csak egy kanalunk van. A konzervfőzelékekből így először Merényi evett, aztán én. Jogosítvány híján én nem mertem vezetni, a több ezer kilométeres utat a társam abszolválta.
A meghívónk által vásárolt kompjegy az Ostende–Dover közötti hajóra szólt. Begurultunk a kis autóval a hatalmas kamionok közé. A néhány órás utat a vámmentes üzletnél töltöttük. Merényi – az ő zoknijában elég sok márka és font bankjegy volt – óriási Toblerone csokoládérudat vásárolt, hozzá egy üveg gint, mire Anglia partjához értünk, megette, megitta ezeket. Abban a holdfényes, csillogó brit éjszakában könnyen átestünk a beengedési procedúrán, meglobogtattuk a meghívólevelet, a bevándorlási tisztviselő intett, szabad az út, irány London. Érdekes volt, vagyis inkább rettenetes, ahogy Merényi a nekünk szokatlan, jobbkezes forgalomban lavírozott a kis Polskival. Néhány kilométer után úgy döntöttünk, inkább világosban folytatjuk az utat, kiálltunk egy nagy parkolóba. Jött az ülve alvás.
Kora délelőtt berregtünk be az angol fővárosba. Hiába volt térképünk, csak igen nehezen találtuk meg úti célunkat, ami London északi részén, a Highgate kerületben volt. Órákon át keringtünk az egyre inkább kuszává váló jobbkezes forgalomban, átmentünk az egyik hídon, vissza a másikon, aztán újra és újra jöttek ezek a körök. Végül kiszabadultunk, lehúzódtunk egy széles, egyenes útra. Egy zebránál ott állt két rendőr, csekély angoltudásomba kapaszkodva megkérdezem tőlük, merre menjünk, mondtam.
A rendőr, akkor még Bobbynak hívták őket, lehet ma is, széles mozdulatokkal mutatta, hogy az Abbey Roadról jobbra fordulva átérünk a Finchley Roadra, azon vagy tíz kilométer után balra kanyarodva elérjük úti célunkat. Csak álltam ott, abban a ragyogó napsütéses londoni nyárban, belém hasított a kérdés, honnan is ismerős az a hely, ahol én a rendőrökkel társalgok. Néztem a zebrát, a fákat, a járdát, és azt gondoltam, hogy a Beatles lemezborító helyszínét látom. Az úton ott lépegetett John Lennon, Ringo Star, Paul McCartney és George Harrison. Ami persze nem lehetett úgy, de a helyszín kétségtelenül az volt, vagy ahhoz nagyon hasonló, mint ahol az Abbey Road lemezborítója készült. Így érkeztünk meg tehát Londonba. Hogy ott aztán mi mindent csináltunk, arról a következő részekben írok.
Írta a Magyar Hírlap
