Ez az írás tizenkét szerző (Szarka László Csaba geofizikus-mérnök, Bársony István villamosmérnök, Bérczi István kőolaj-geológus, Biró Tamás fizikus, Csernai László fizikus, Greschik Gyula építőmérnök, Kádár György fizikus, Keglevich György vegyészmérnök, Kiss Ádám fizikus, Mezey Pál vegyész-matematikus, Szabó Csaba Attila villamosmérnök, Völgyesi Lajos geodéta-geofizikus) munkája. Mindannyian tagjai vagyunk a Professzorok Batthyány Köre (PBK) energia-munkacsoportjának. A PBK Sátoraljaújhelyen megszervezett konferenciáján az energia témájú szekció alapanyagát munkacsoportunk egy korábbi tanulmánya („Mennyi? Mi mennyi?”) képezte. Az energia témájára szánt két óra a különféle energia- és környezetpolitikai szempontok között számos hasonlóságra és különbségre mutatott rá. A PBK energia-munkacsoportja a környezet- és a klímapolitika fizikai megalapozottságának problematikáját helyezte és helyezi előtérbe, és továbbra is a fizikai megalapozottság szempontját javasoljuk a gazdasági szereplők és a döntéshozók számára. A konferenciát követően az előzetes összefoglalót kiegészítettük a konferencia tanulságaival és néhány friss fejleménnyel, majd a dokumentumot a PBK energia-munkacsoporton belül megvitattuk, a PBK Fórumon közzé tettük, és most a Magyar Hírlapban is megjelentetjük. Csak annyit változtattunk, amennyit a napilapban való megjelentetés feltétlenül megkívánt.
A Mennyi? Mi mennyi? számos fogalmi tisztázatlanságra mutat rá a környezet-, a klíma- és az energiapolitika terén. A mindennapi szóhasználatban már a közismert fenntartható fejlődés is félrevezető: az egzakt fizika felől nézve a Nap-Föld-világűr rendszer magától értetődő természetességgel (mondjuk ki: „istenadta” módon) gondoskodik a fenntartható fejlődésről, azaz a Földön a folytonos megújulásról. Az úgynevezett fenntartható fejlődéshez hasonló homályos megfogalmazások részben tudatlanságból, részben tervezett tudatosságból erednek. Egy példa: a klímaváltozás fogalmának leszűkítése a politikusok által ismert változatra (amelyben a klímaváltozás definíciószerűen semmi mástól nem származhat, mint az ember légkörösszetétel-változtató hatásától) a második csoportba tartozik. A bevett környezet- és energiapolitikát ma ugyanaz a klímapolitika vezérli, mint ami az élet szinte minden területét áthatja már: az embert eredendően a természet tönkretevőjének állítják be.
Az emberi társadalmak működésének legfontosabb előfeltétele – immár több milliárdnyi ember jólétének alapja – az energia. Felhasznált mennyisége az ember felől nézve nagy, a természet felől nézve azonban kicsi: a földi energiakészlet bár véges, de hatalmasabb, mint ahogyan elképzeljük. Az energiagazdálkodást a fizikai valósághoz és nem dogmákhoz kell(ene) igazítani. Az energiaszektorban örökös „energiaátállás” zajlik, aminek a természetes iránya az egyre koncentráltabb energiahordozók felé mutat. Reális és egybehangzó mérlegelések szerint még egy emberöltőn át kell(ene) az energiaellátást szén- és szénhidrogén-energiahordozókra alapozni, aztán a villamosenergia-szükséglet nagy részét az atomenergia több ezer éven át képes lesz kielégíteni. A jelenleg erőltetett energiaátállás (a teljes dekarbonizációt meghirdető, úgynevezett zöldátállás) a kívánatossal éppen ellentétes irányba mutat. Mérnöki és természettudományi eszközökkel egyértelműen kimutatható, hogy az erőszakolt zöldátállás (a) megvalósíthatatlan, (b) a megvalósítás megkísérlése a természet fokozott kirablását jelenti, (c) végrehajtása a civilizációt felbomlasztó következményekkel jár. A fizikai valósággal szembesülő zöldátállás kudarca napról-napra nyilvánvalóbb, amint arra külföldi és hazai szerzők, valamint szervezetek elemzései világosan rámutatnak. Egy találó elméleti levezetés szerint a fotovoltaikus energia részesedése a villamosenergia-termelésben – bármekkora is a beépített kapacitás – legfeljebb akkora lehet, amennyi a kihasználási tényező, azaz Magyarországon kb. 13–16 százalék. Ha igaz a magyar közmondás (miszerint „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”), a zöldátállás a pokolba vezető út.
A zöldátállás „tudományos” indokaként a környezetpusztítást és az ember okozta éghajlati fenyegetettséget nevezik meg. A divatos, de híg energiák azonban (egy évtizede a biomassza, most a termőföldet lefedő, a nap- és szélenergiát átalakító eszközök) sokkal inkább környezetpusztítók, mint a megbízható szén- és szénhidrogén-erőművek, illetve a „szénmentes” atom- és vízerőművek. Kétségtelen, hogy vannak környezeti problémák, amelyek elsődleges oka meglátásunk szerint a mohóság, illetve az energiaszegénység. Helyes kezelésüket az emberi közösségekre kell bízni. Az antropogén eredetű éghajlati fenyegetettség (a zöldátállás első számú indoka) valóságtartalmát számos kutatási eredmény egyenesen megkérdőjelezi. Fel kell hívnunk a figyelmet a klímát nem elhanyagolható mértékben befolyásoló, a Földön kívüli hatótényezőkre. Annak a tisztázásához pedig, hogy a természeti erők mellett az éghajlatváltozásban egyáltalán mekkora szerepet képes játszani az ember, tényalapú és elfogulatlan célirányos (nap-, űr- és földfizikai) kutatásokra, valamint szabad tudományos vitákra lenne szükség. Egy magyarul is megjelent világhírű könyv (Koonin: Tisztázatlan, MCC Press), valamint a CLINTEL „Lefagyott az IPCC klímája” című jelentése feketén-fehéren bizonyítja, hogy a világ meghatározó politikusai és üzletemberei, valamint a média klímapánikkeltése kizárólag az IPCC (a Kormányközi Éghajlatváltozási Testület) jelentésösszefoglalóin alapul. A több ezer oldalas IPCC-szakmai jelentések jóval árnyaltabbak. A fizikai Nobel-díj egyik 2022-es díjazottja, John Clauser ezért az IPCC-t a legfélrevezetőbb információforrásnak nevezte, hangsúlyozva, hogy a tudományban soha nincs teljes konszenzus. Tudniillik, ha valamiben már konszenzus van, az már nem tudomány. (Michael Crichton, a Jurassic Park, a Félelemben és más slágerkönyvek szerzőjének megfogalmazása így hangzik: „There is no such thing as consensus science. If it’s consensus, it isn’t science. If it’s science, it isn’t consensus” (Nem létezik konszenzusos tudomány. Ha konszenzus van, nincs tudomány. Ha tudomány van, nincs konszenzus.) A klímaváltozás okairól a vélemények Magyarországon is sokszínűek. Vannak, akik meg vannak győződve a fősodratú klímapolitika helyességéről. Mások szerint viszont, amíg nem látjuk be, hogy a légköri szén-dioxid-többlet (aminek egy – vitatott nagyságú – része antropogén eredetű) a klímára elhanyagolható, viszont a bioszférára pozitív hatással van, képtelenség józan megoldást találni.
A klímaváltozás alapkérdéseinek tisztázása az igazságkereső tudomány illetékessége. Ez a munka nincs elvégezve. A klímapolitikát mint olyat törölni kellene a szótárból, a hazai energiapolitikát legalábbis célszerű kivonni a klímapolitikának való alárendeltségből. Mindegy, hogy ez elvi klímatudományi alapon történik-e vagy abból a gyakorlati megfontolásból, hogy az olyan hús-vér természeti előfeltételek, mint – sorrendben – az energia (és az ásványi nyersanyagok), az édesvíz, a talaj, az egészséges környezet igenis előbbre valóbbak, mint a klímapolitika.
A racionális magyar energiapolitika elemeiként a Mennyi? Mi mennyi? című tanulmányban javasoljuk többek között „megvizsgálni a korábban tervezett, de különböző okokból ejtett kőszén- és szénhidrogén-kutatási és -termelési elképzelések reaktiválásának lehetőségét; valamint új, hazai és regionális földtani példák alapján perspektivikus kőszén- és szénhidrogén-előfordulási helyek, földalatti alakulatok mielőbbi megkutatását. Az úgynevezett megújulók terén mutatkozó természeti lehetőségeinket is józanul kell mérlegelni. A vízenergia terén egy teljes, politikamentes újragondolás kínálkozik lehetséges legfontosabb célkitűzésként, az egyéb megújuló energiák terén pedig a helyi felhasználás szorgalmazása. Villamosenergia-hálózatra szél- és naperőművi energiát csak a szivattyús energiatározók kapacitása mértékéig indokolt rákötni.” Azóta – mintegy az emberi kreativitás és a természet minden képzeletet felülmúló gazdagságát illusztrálva – felbukkant néhány „több mint érdekes” új ötlet is, például a pirolízis és a természetes („fehér”) hidrogén. Ezeket is jó szívvel ajánljuk további tanulmányozásra. Számos gyakorlati kérdésben egyetértünk az Energiapolitika 2000 Társulatban és más mérnökegyesületekben megfogalmazottakkal. Ugyancsak hangsúlyt kapott a PBK-konferencián, hogy a hazai energiapolitika döntéshozói számára folyamatosan gyűjteni és elemezni kell az átállást erőltető országok friss történéseit és tapasztalatait.
A konferencián egyöntetű volt a vélemény, hogy az erőltetett zöldátállás: hatalmas kudarc. E nézetet igazolják az élenjáró országok naponta nyilvánosságra kerülő újabb és újabb keserű tapasztalatai is. Az atomenergia hazai részesedésének növelését mindenki üdvözölte; a nagy hatékonyságú szén- és a vízenergia-alapú villanyáram-termelés kérdését a hozzászólók kerülték. Abban a tekintetben is vegyes volt kép, hogy az átállás mérsékelt ütemű folytatása tekinthető-e észszerűnek. Ugyancsak nem mutatkozott egység az úgynevezett klímacélokat illetően, ami visszavezethető arra a véleménykülönbségre, ami abban áll, hogy a jelenlegi klímaváltozás tulajdonítható-e az embernek. Számos korábban általánosan elfogadott, de mára „elfelejtett” kutatási eredmény jelenik meg (az elhallgattatási törekvések ellenére is), amelyek ellentmondanak az állítólagos tudományos konszenzusnak. Amint már szó volt róla, e fogalom fából vaskarika, ugyanis a tudományban nincsen „konszenzus”: a tudományos eredmények nem többségi szavazás alapján születnek, igazolódnak vagy kerülnek elvetésre. A politikusi döntésekért a felelősség nem tolható rá a kutatókra. Egyes kutatók persze mit sem sejtve, vagy akár tényleges meggyőződésük ellenére is támogatják a zöldátállást, mindenekelőtt azért, mert kénytelenek kutatásaikhoz projektforrásokat szerezni. William Happer amerikai fizikus 2023. szeptemberi előadásában egy kíméletlen Puskin-idézettel világította meg e hozzáállást: „ahol vályú van, ott disznók is lesznek”.
Sátoraljaújhelyen még az is előkerült, hogy a nyugati világ demográfiai mutatóinak kedvezőtlen alakulását nagy valószínűséggel leginkább a fiatal generáció reménytelenségbe hajszolása, az úgynevezett klímaszorongás előidézése okozza. A kérdés felbukkanásának a ténye önmagában elegendő ahhoz, hogy érdemes legyen mélyen átértékelni a klímapolitika tudományos alapjait: a klímaváltozás okainak és hatásának bizonyítékait.
A konferencián elhangzottak után is fenntartjuk azt a nézetünket, hogy a zöld klímapolitika elvi alapjai, azaz a klímaváltozás okai tisztázatlanok, következésképpen a klímacélok, az erőszakolt zöldátállás, a dekarbonizáció mind-mind megkérdőjelezhetők. A rendezetlen kérdéseket nyílt és korrekt tudományos viták során kell tisztázni. A klímapolitika primátusának felfüggesztése nemcsak a valóságalapú és konzervatív szemléletű környezet- és energiapolitika érvényesülését segítené elő, hanem a nyugati világ (mindenekelőtt Magyarország) demográfiai mutatóira is áldásos hatással lenne.
Törekedjünk tehát a valóság megismerésére! A befejezett tudás valójában tudatlanság. A tudatlanság mindig összehasonlíthatatlanul több kárt okozott és okoz a tudásra való őszinte törekvésnél.
2023. november 27.
Szarka László Csaba, a PBK energia-munkacsoport elnöke, valamint a PBK energia-munkacsoport tizenegy tagja: Bársony István, Bérczi István, Biró Tamás, Csernai László, Greschik Gyula, Kádár György, Keglevich György, Kiss Ádám, Mezey Pál, Szabó Csaba Attila, Völgyesi Lajos
Írta a Magyar Hírlap
