EU-tanázia?

EU-tanázia?

„Messziről nézvést még megvolna Európa”: a katedrálisok még állnak (csak a hívők koptak ki belőlük), a múzeumok őrzik a több száz év alatt a világ minden részéből összeharácsolt kincseket, a gyönyörű paloták még ragyognak a rájuk hordott aranytól, a méltán csodált főtereken még békésen kávéznak, söröznek – elsősorban a turisták. De az Adria hajdani királynője, Velence megállíthatatlanul süllyed (mintegy mementóként), azokat, akik pusztulásában is meg akarják nézni a híres várost, legszívesebben elüldöznék, mert elegük van belőlük. A németek templomokat bontanak és helyükben szénbányákat nyitnak, mert bezárták a zöld átállás jegyében az atomerőműveiket és a hiányzó energiát a francia atomerőművektől veszik. A külvárosokat gettókká formálták a más kultúrájú, tudatosan elkülönülő idegenek, úgy tűnik, a végső rohamra készülnek. Csak éppen nem tudjuk sem az időt, sem az órát…

Néhány pillanatkép az alkonyba forduló Nyugatból: Egy idős asszony valahol egy német nagyváros emeleti ablakában zokog, amikor alant az utcát teljes szélességében megtöltve félmeztelen muszlimok tömege végzi napi szertartását. Párizs fő útjait, tereit ellepik a földre borulva imádkozó mohamedánok, a „bennszülöttek” (kik ők és meddig még?) félve kerülik ki őket. Marion Marechal, a Reconquete elnöke fehérellenes rasszizmusról és a polgárháborúról beszél. A hűvös Északon, Svédország nagyvárosait lángba borítják a lázadó migránshordák. Délen, Afrika partjairól lélekvesztők indulnak nap, mint nap, hogy elfoglalják a Mediterráneum országait, elsősorban az olasz csizmát. A hajdan gondozott városok koszosak, a rendet csak hellyel-közzel lehet fenntartani. A gazdasági hírek egyre baljósabbak, Európa versenyképessége megroppant, gyárak menekülnek el, elsősorban az Egyesült Államokba. Energiaválság van, a német és osztrák közmédia a téli hideg mécsesekkel való túlélésére oktat. Egyre több a szegény ember, az államok a saját állampolgáraikra egyre kevesebbet tudnak fordítani, mert az illegális migránstömeget kell eltartaniuk. Ezek a csak látszólag összefüggéstelen jelenségek egyazon tőről fakadnak: Európa érdek- és értékvesztettségéből.

Az öreg kontinens az elmúlt tíz év sokasodó válsághelyzeteire csak rossz válaszokat adott, legyen szó a 2015-ben berobbanó illegális migrációról, a Covid-járványról, az orosz-ukrán háborúról, az energiakrízisről. Európa vezetői a földrész érdekeit nem képesek se képviselni, se megvédeni (mintha nem is akarnák). Az érdekvédelem hiánya mélyén az európai értékek feladása húzódik meg. A kereszténység helyébe LMBTQ-izmusok, woke-izmus, eltörléskultúra lépett. A jogállamiság az egyre aberráltabb kisebbségek védelmét tűzi ki célul és próbálja megkövetelni mindenkitől. A már a napnál is világosabban megbukott balliberális erők fogságukban tartják az egész földrészt.

Még egy szimptóma ehhez a baljós képhez: újra és újra fellángol a vita Európában az eutanáziáról. Mit engedhet meg az erkölcs? Mit az élet tisztelete? Bele lehet-e avatkozni az élet folyamataiba, amelyben „a halál is a Terv része”? Az eutanáziával foglalkozó viták során megkülönböztetnek aktív és passzív eutanáziát. Ezt nemcsak az egyénre lehet értelmezni, hanem egész nemzetekre, sőt földrészre, hajdan erős és virágzó kultúrára is. Az Istentől, a Teremtés rendjétől elfordult, saját gőgjétől megrészegedett Európa ebben is rossz válaszokat ad. Önvédelmi reflexeit az alkalmatlan vezetői végzetesen meggyengítették. Európa nagy bajban van, azok a népek, az a kultúra, ami naggyá tette a földrészt, szinte haldoklanak. Egyszerre hajtanak végre aktív és passzív eutanáziát. Aktív, mert a pusztulást maga idézte elő, passzív, mert energiáiból már csak a szenvedés enyhítésére futná.

Közel száz éve – 1926-ban –, az első Nagy Háborúnak a békekötések ellenére súlyos árnyékában, Trianon gyalázata után, a második világégés felé menetelve írta Karinthy Frigyes Ki kérdezett? című írását. Látlelete szerint „… megérett az idő, szétrombolt és romokban heverő alapfogalmak bábeli poklában, e rettenetes században, melynek tudománya és politikája szétbontott mindent, és semmit össze nem rakott…” Így folytatja: „Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők között – és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze, s milyen az illatos napsugáré s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén? Én mindenre megfeleltem – de ki kérdezett?” Majd felsorolja az európai kultúra és eszmetörténet legnagyobbjait: Homéroszt, Szókratészt, a Názáretit, Shakespeare-t, Goethe-t, Madáchot, Dantét, Beethovent, Kantot, feltéve a kérdést, hogy ki kérdezte őket? Mi van a válaszaikkal, érvényesek még?

Száz év múltán a helyzet talán rosszabb, mint akkor volt. Európa már csak „kívülről nézvést van meg”. Társadalma megroppan az elöregedés és az idegen kultúrájú népek szorításában. Gazdasága visszaszorulóban, hamarosan a minimális létfeltételeihez szükséges forrásokat se fogja tudni előteremteni. Olyan háborút támogat, ami nem az ő háborúja, ebben is mások, az Egyesült Államok érdekeit helyezte előtérbe. Gőzerővel rohan az öreg kontinens a harmadik világháborúba, eszébe sem jut a két világégés kegyetlen tanulsága, szinte lépésről lépésre ismétli mindazt, ami csaknem önmaga elpusztításához vezetett.

Egyelőre az európai vezetők között elenyésző kisebbségben vannak azok, akik kormányzati pozícióból képesek ellenállni az Európát sújtó erőknek. Teljes egyértelműséggel már csak Magyarország az, aki a lehető legegyszerűbben mondja ki, hogy „no war, no gender, no migration”! De nemcsak a tagadásig jut el, hanem ellentétes irányú, pozitív cselekvésre is képes: „Igen a békére, igen a normalitásra, a férfi és a nő teremtettségére, igen a családok erőn felüli támogatására, igen az alapvető magyar érdekre”! Mondhatni, hogy nekünk könnyű, hiszen a nemzethalál veszélyében élünk immár több, mint ötszáz éve, Mohács óta. Második nemzeti imádságunkban Vörösmarty Mihály döbbenetes erővel megírta, hogy „… jőni fog, ha jőni kell, / A nagyszerű halál, / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll. // S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Vörösmarty csak abban tévedett, hogy Európáért, benne Németországért, Franciaországért és a többiért nem lesz majd, aki, gyászkönnyet hullasson. Magyarországért meg végképp nem, akinek a vesztébe robogó Európa jelenlegi vezetői láthatóan a vesztét kívánják.

De hál’ Istennek, egyre többen vannak a kontinensen olyan véleményformáló személyiségek, akik mit sem törődve a földrészt átható cenzúrával (amely szájkosárként nehezedik rájuk, pofátlanul visszaszólva, hogy téged meg „ki kérdezett?”), ki merik mondani, hogy Európa a vesztébe rohan! Előttünk egy rendkívüli jelentőségű európai választás – talán az utolsó esélyként –, amikor megfordítható lenne a szakadék felé rohanó földrész szekere (vagy legalább le lehetne ugorni róla?!).

Talán nem olyan pesszimista felhanggal fog zárulni Karinthy kasszandrai jóslata, miszerint „Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.” Talán egyre többen teszik fel kérdéseiket és fogalmazzák meg válaszaikat, talán nem maradunk egyedül? Talán mégsem lesz EU-tanázia?

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő

Írta a Magyar Hírlap