Sok olyan edző van, akinek a pályafutása szinte láthatatlan, a nagyközönség számára bizonyosan. A sportágon belül viszont sokan, nagyon sokan tudják, hogy milyen fontos szerepük volt egy-egy későbbi világklasszis felnevelésében, és mennyire meghatározó befolyásuk volt sok száz, sőt, több ezer ifjú úszópalánta első versenyzői éveire. Mindenkit nyilván nem tudunk bemutatni, de igyekszünk az ismeretlen ismerősök közül több, egykori kiváló szakembert megszóltatni – mind például Kurcz Juliannát, akinek oly sokat köszönhet egy sor nagy bajnok (is).
– Nekem a kezdést mindjárt egy nagy emberrel való találkozás jelentette, ugyanis nem más jött az iskolába úszókat toborozni, mint Széchy Tamás. Akkor, 1960-61-ben, még pályája kezdetén, az igazán felívelő szakasz előtt járt – kezdte történetét Kurcz Julianna. – Néhányan elfogadtuk a hívását, és mintegy fél évig az öreg Császárban úszkáltunk. Tamás akkor a lányokat áttelepítette a III. TTVE-be azzal, hogy ő csak fiúkkal foglalkozik. Ott a számunkra csúcsot jelentő Peterdi Pali, Tóth Erzsébet páros vezette az edzéseket. Ahol voltak jobb és kevésbé jobb úszók, de mindenki úszhatott – igazi családias hangulat uralkodott. Ma ilyesmire egyáltalán nincs lehetősége bárkinek, hogy minden kötöttség nélkül tagja lehessen egy úszószakosztálynak. Vagy beáll a versengők közé, vagy elmehet.
Mindenki valakinek a tesója volt, így teltek el az évek az érettségiig, amikor abbahagytam az úszást, és azonnal elkezdtem edzősködni ott, a TTVE-ben. Széchy felfigyelt rám és fél év múlva áthívott magához, a KSI-be. Három részre osztotta a fiatalokat, az egyik csoportot rám bízta. Így kerültek hozzám többek között Hargitay András, Verrasztó Zoltán, Sós Csaba, majd a Wladár-testvérek, Zoli és Sanyi is. Széchy dicséretére legyen mondva, nem szólt bele az egyes csoportok munkájába, még az edzésterveket sem nézte meg. Később nálam készült Darnyi Tamás is – a Széchy-műhely ugyanis úgy működött, hogy amint feltűnt egy tehetség, az legtöbbször Tamás odavette. Jött még Szilágyi Zoli, a nálunk csak két hónapot időző, aztán az öttusázókhoz továbblépő Fábián Laci és mások is.
1977-ben a feladásos rendszerben el kellett válnia egyik kedvencétől, Wladár Sándortól is.
A gyerekek egyáltalán nem örültek az edzőcserének, ezt például Wladár Sanyi (Zénó) is nagyon nehezen viselte. Igyekeztem őt megvigasztalni, egyben tudattam is vele, hogy csak folytassa, mert övé lesz az 1980-as olimpia, ami be is következett. Voltak olyan tanítványaim, akik elpártoltak az úszástól, őket átirányítottam más sportágba. Emlékszem, nagy örömmel fogadták a kajak-kenusok például Hüttner Csabát és Gábort, akik az ötévnyi úszásnak köszönhetően kitűnő fizikai alapadottságokkal rendelkeztek. Csaba három olimpiára is eljutott, világbajnok lett, most pedig ő a kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya.
1981-től 1984-ig a Volán SC úszóival foglalkozott.
Onnan pedig mennem kellett, mert megszüntették a sportkört, ahol egyébként Grosics Gyula volt a klubelnök, aki szerintem nagyon jól végezte a dolgát. A BVSC-be vitt az utam, ahol Rátonyi Gábor lett a főnököm, aki szerintem nagyon jó vezető volt, és nagyon sajnálom, hogy már ő sincs közöttünk. Jó kis csapat állt össze, ott úsztak a korábbi hátúszó klasszis, Csikány Jóska fiai is, a hangsúly pedig a jó közösségi együttléten volt. Szívesen dolgoztam a vasutasoknál, de 1986-ban megszületett a fiacskám, ezért egy időre elkerültem az uszodák világából. A folytatást Csikány Jóska 1988-as hívása jelentette, aki az akkor nyíló Kondorosi úti uszodát működtette.
Tudtommal ott alapvetően más jellegű munkát kellett végeznie…
A Kondorosin inkább az úszótanfolyamok vezetése és az ottani tanítványok számára rendezett háziversenyek jelentették a fő tevékenységet. Ez egészen más kapcsolatot kívánt a rám bízott gyerekekkel. Amíg a versenyzők valahol egy kicsit a sajátjaim voltak, hiszen az együttműködésünk nagyon összetett és kölcsönösen egymásra utalt is volt, addig a tanfolyamoknál nem alakulhatott ki olyan kapcsolat az egyes tanítványokkal. Ők ugyanis nem voltak elkötelezettjei a versenysportnak, ahányan jöttek, annyiféle közeget jelenítettek meg, és a legkülönfélébb bánásmódot igényelték vagy éppen viseltek el. Azt az uszodát egyébként áttételesen ő maga, Csikány József építette, fejlesztgette, üzemeltette, és szerintem elég érthetetlen módon váltották le 2012-ben. Ekkor én is abbahagytam az egészet, visszavonultam.
Azóta milyen kapcsolata van az uszodák világával?
Jártam egy ideig a szigetre, de számomra a Csaszi jelenti az úszást. Az az otthonosság, családiasság, ami ott uralkodott, máshol nem éltem meg. Ez a véleményem mindmáig annak ellenére is, hogy a Csaszit átalakították, újjáépítették, ám a változtatások nem szerencsésen befolyásolták az ottani atmoszférát. Bár már megszoktam, de nem szeretem, ha mellettem húzzák fel a férfiak a gatyájukat, meg annak sem örülök, hogy a zuhanyzóval együtt van a vécé, ám a Csaszi még így is Csaszi marad számomra.
Visszatekintve az uszoda partján eltöltött évtizedekre, nyilván olykor abba is belegondol, miért tudott ön sikeres edző lenni, és miért nem sikerült ez esetleg más kollégáknak? Túl azon, amit az ember a génjeiben magával hoz, mi kell még ahhoz, hogy valaki sikeres edző lehessen?
Elsősorban az, hogy értsem a gyereket. Sokat jelenthet például az, ahogy Széchy tudatosan foglalkozott a tanítványaival, igyekezett őket élményeket is adva kimozdítani a medencék monotóniájából. Például biztosan nagy kalandot jelentett mindannyiunknak, amikor elvitt bennünket a Hortobágyra. Mert mi volt az alaphelyzet a hatvanas-hetvenes években az öreg Csasziban? A plafonról csöpögött a víz, a párától sokszor nem lehetett átlátni a túlsó oldalra. A gyerekek pedig megérezték és élvezték ezeket a „kimozdításokat”. Csak ilyen alaphangulatban történhetett meg például az, hogy Wladár Sanyi úgy úszott időre, hogy közben az előző napi filmet mesélte. A gyereket meg kell érteni, a gyereknek egy kicsit az anyjának is kellett lennem, egy kicsit át kellett éreznem az iskolai életében történő eseményeket. S mindezt úgy, hogy ez az „anyáskodás” ne menjen az edzések eredményességére.
Az a legkevesebb, hogy ezt a tevékenységet abszolút összetett valaminek kell tartani.
Képzelje el, azok a versenyzőket, akik eljutnak a világszínvonalig, kivétel nélkül úgy érkeznek csúcsközelbe, hogy mögöttük van már tizenöt, a monotónia rabságában eltöltött esztendő. Legyen az Darnyi Tamás, Gyurta Dániel vagy éppen Milák Kristóf. Öt-hat éves korukban kezdenek, hét-nyolc évesen már naponta két edzésük van, és ezt csinálják esőben, fagyban vagy éppen napsütésben. És ez megy tizenöt-húsz éven keresztül. Csoda, hogy ha valaki „besokall” és nem bírja tovább? Hargitay, Verrasztó, Sós Csaba és a többiek talán nem voltak ennyire nehéz emberek, más kérdés, hogy azért, ahol lehetett, ők is lógtak… Szerintem Kiss Lacinak sem voltak gondjai például az Egerszegi Krisztinával – ők egyébként valahol született zsenik mindannyian.
Akik még azt is kibírták, hogy alapvetően felforgatták az addigi versenyprogramjukat.
Így járt Darnyi Tamás is – többek között. Háton is klasszis volt, Széchy viszont átállította a vegyesúszásra. Neki egyébként is ez volt a mániája, annál is inkább, mivel az első sikerek idején világszerte még kevés vegyesúszó létezett. Később azután ezt az úszásnemet is felerősítették a feltörekvő fiatalok.
Kós Hubertről mi a véleménye?
Amikor korábban itthon láttam úszni, nem voltam elragadtatva a technikájától, ahhoz képest a világbajnokságon hatalmas fejlődésről tett bizonyságot. Nagyon szépen és hatékonyan szelte a vizet – neki komoly esélyei vannak a párizsi olimpián is, ami nagyon jót tenne a magyar úszósport általános megítélésének is. Rajta kívül ugyanis igazán komoly éremesélye csak Miláknak lehetne. Még tiszta szerencse, hogy Wladárék elindították ezt az Úszó Nemzet Programot, mert ez nagyon fontos dolog. Párhuzamosan a versenysporttal muszáj ezt a vonalat is erősíteni, mert úszástudás nélkül nagyon féloldalas egy ember.
Az edzőkről, az edzők közötti kapcsolatokról még nem esett szó. Voltak olyan kollégái, akiktől elleshetett valamit? Egyáltalán, mennyire inspirálták egymás fejlődését?
Mi annak idején szinte együtt nőttünk fel. A hetvenes években Kiss Laci, Selmeci Attila, Turi Gyuri és a többiek – láttuk és figyeltük egymás munkáját, és nem volt bennünk féltékenység. Abszolút nyitott lapokkal játszottunk, együtt lépkedtünk előre. Széchy is nagyon érdekes ember volt, akitől sokat lehetett tanulni. Ami különösen érdekes volt nála: előbb hozzásegített, hogy menjek el tőle, utána még évek múlva is jöttek a küldöncei a Kondorosi útra azzal az üzenettel, hogy jöjjek vissza hozzá. A mániája miatt tette ezt, mert a mi kutyánk kölykének tartott.
Az egyes állomáshelyeire miként emlékszik vissza?
Nekem a KSI marad az első, elvégre ott kezdtem edzősködni és nagyon jól is éreztem ott magamat. Máig nem tudom, sem nem értem, miért szüntették meg azt a komoly úszóbázist. Amikor felvételt hirdettünk, többszörösen meg kellett hosszabbítanunk a határidőket, annyian jöttek. És egyáltalán, a KSI-nek mindmáig rangja van, más sportágakban igen komoly eredményeket érnek el.
2012 óta távol él egykori sportágától. Van-e esetleg olyasmi, amit a mai eszével másként tenne?
Igazából nem tudom. Aminek örülök, arra sokkal jobban emlékszem. Konkrétan például arra, hogy végezhettem önálló munkát is, amellyel többeket is segíthettem az olimpiai érmek felé vezető úton. Mert azért csak büszke vagyok arra, hogy Haresék mellett dolgozhattam, hogy Wladár Sanyit majd később Darnyi Tamást is jó ideig készíthettem, de itt kell említenem Verrasztó Zolit is. Ezek a történések jó érzéssel töltenek el. Mások lehet, hogy hosszabb távon ott maradtak volna, de nekem, amikor váltottam, Csikány Jóskáéknál több időm maradt a családra, és ez így volt jó – így alakult az életem, így lett teljes.
Jocha Károly
