Irhadarabokból összeállított kezeslábasában faragta a Földművesek-szobrot Melocco Miklós udvarában. Akkorra már elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, és neve egyre ismertebbé vált. A klasszikus, figurális szobrászatot művelte, ám igen jól ismerte az avantgárd összes elemét. Zárkózott, talán kissé gátlásos fiatalember volt. Ez nem látszott meg különösebben rajta, barátságos, közvetlen kedvessége, gondosan formált bariton szavai mindenkiben rokonszenvet ébresztettek, akivel találkozott. Szobrai szinte megszólaltak, és ez még azokat is tiszteletre késztette, akik fitymálóan beszéltek a művészet hagyományos formáiról.
Talán legismertebb szobra, a Szent Istvánról készített, mára az országban már több helyen felállított szobor volt. Emlékkiállítása Vasváron mutatja meg pályaösszegzését. Mindegy volt, kiről vagy miről mintázta szobrait, akihez és amihez nyúlt, abból remekmű lett. A szobrokban – így szokták mondani – megelevenedett Tina Turner, Petőfi Sándor vagy éppen Ságvári Endre. Ez utóbbi fejét a zánkai úttörővárosba rendelték meg tőle, tisztességgel megcsinálta, sokáig ott billegett a Ságvári-fej a bokrok között. Magát is többször megörökítette, mintha előre tudta volna, hogy nem sokáig marad itt. A teniszező alakja nem volt más, mint ő.
Az 1980-as évek végén gyakran találkoztunk. Akkorra már az Üllői úton volt egy igen komoly műterme. Palikám, mondta azzal a nagyon barátságos hangjával, miért nem jössz többször, mi nagyon jókat tudunk beszélgetni. Közben a gazdagon felszerelt műhelyében matatott, nagy rend volt, szerszámok hadserege a polcokon, mintázó állvány, agyag és gipszdarabok között suhant Török Richárd, rám legalább akkora figyelmet sugárzott, mint arra, amivel éppen dolgozott. Valami furcsa jókedv kerített hatalmába mindkettőnket az ilyen alkalmakkor. Egyszer egy fogkefével hadonászott előttem, fogadjunk, mosolygott, nem tudod, mihez kell ez nekem. Nem tudtam. Ide nézz, lépett az agyagfejhez, csinálunk neki szakállat. És elkezdte húzogatni a fogkefét Szent István állán. Kifogástalan, örökre erős és szíven ütő István király portré lett a műveletsor vége.
Műteremlakásában időnként összejöveteleket rendezett. Ezek hétköznap estékre estek. Meghívta a barátait, a legtöbbször Féner Tamás fotóművészt, Fekete Tamás és Melocco Miklós szobrászokat, Király Lőrinc kőfaragó-szobrászt, Kurucz Károly kalapácsgyűjtő képzőművészt, Pollacsek Kálmán festőművészt és minket a feleségemmel. Ettünk, ittunk, beszélgettünk. Nemcsak úgy bele a levegőbe, lózungokat lobogtatva, hanem igen komolyan, barátokként. Török Richárd volt az, aki összetartott minket.
Amikor Melocco Miklós beállított hozzánk Richárd halálhírével, úgy megütött, mint ahogy addig semmi felnőtt koromban. Elbújtam a házunkban és sírtam. Aztán írtam egy nekrológot az Élet és Irodalomba. Ezt aztán a családja elkérte tőlem, és az összes később összeállított Török Richárd-katalógusba beszerkesztették. Farkasréten temettük el. A szertartás után a sírtól kicsit messzebb Kő Pállal beszélgettünk. Richárd papája, Török Bódog – a világhírű és 1965-ben világbajnok magyar női kézilabda válogatott edzője – odajött hozzánk, és fia sírja felé intett: Mit szóltok hozzá, milyen jó helyet szereztem neki! Itt van Borsos Miklós síremléke. Jobb szélen egy idős zseni, a Borsos, bal szélen a fiatal zseni, Richárd, köztük meg egy üres parcella. Oda egy középkorú zseni illene, és mereven, szigorúan nézett Kő Pálra. Az éppen jó lenne neked. Ebből megbizonyosodhattunk arról, hogy barátunk édesapja, Bogyi bácsi nem nagyon szereti fia kollégáit, talán őket is hibáztatta azért, mert Török Richárd ennyire fiatalon ment el közülünk.
Írta a Magyar Hírlap
