Kult: „Az ember nem a ruháját viszi először, ha kitelepítik” – 150 év divat- és várostörténete sűrűsödik a Kiscelli új kiállításában

Akik lebecsülik a divatot, azoknak szegény a képzeletük. Nem tudnak színekben gondolkozni. Nem élvezik a formák sokféleségét. Nem gyönyörködnek abban, ami mindig változik és nem is sejtik, hogy ami gyorsan múló, az is lehet szép (…) A hozzá nem értők azt hiszik, hogy a divat pusztán vásárlásból áll. Ennek épp az ellenkezője igaz. A divat valójában lemondás, lemondás mindenről, ami rontja az összhangot

– elmélkedett Örkény István 1957 nyarán egy divatlap hasábjain. Amit A szép divat dicséretében megfogalmazott, az az ’50-es évek Magyarországában cseppet sem volt általános filozófia az öltözködésről. A kommunista eszmék éppen hogy arról szóltak, hogy a ruhának elég csak funkcionálisnak, praktikusnak lennie – mondjuk, ez nem is volt nehéz, mivel a gyárak eleinte képtelenek voltak jó minőségű szöveteket és megfelelő formájú ruhákat előállítani, és még utána is sokáig a hiánygazdaság határozta meg az ország ruházati iparát.

Ez a kiragadott példa is jól érzékelteti, hogy minden történelmi, társadalmi, ipari-technológiai változás leképeződik a ruhákban, a divatban, az öltözködésben. Egy ruha nem kizárólag önmagát, az anyagot és a formát jelenti: státuszt jelent, a hatalomgyakorlás gesztusait, közösséget, és még a városnak is van lenyomata rajta. A Kiscelli Múzeumban nyílt kiállítás, a Divat & Város sem szimplán a „szép ruhákat” mutatja be, hanem kifejezetten a budapesti divatváltozásokat, így a koronázási ruha, az elegáns belvárosi szalonok kollekciói mellett ott van a lódenkabát, a Fabulon-reklám vagy a jövőbe mutató, kortárs tervezői darabok is.

Azt lehetett kiállítani, ami egyáltalán megmaradt. Az ember nem a ruháját viszi először, ha kitelepítik

– fogalmazott a kiállítás kurátora, Szatmári Judit Anna a sajtónak tartott tárlatvezetésen, a szerdai megnyitó előtt. 150 év, és kifejezetten az utóbbi 150 év, ami a városegyesítés óta eltelt, hatalmas merítés, amiben hullámhegyek és hullámvölgyek bőségesen váltakoztak. A történelmi fordulatok sodrásában a ruhák elvesztek, eltűntek, vagy ha épp nem is történt velük semmi drámai, egyszerűen elhasználódtak a viselésben. Ennek ellenére minden évhez kapcsolódik tárgy, sőt nem is feltétlenül egy, hiszen összesen több mint kétszázat állítottak ki, amelyek legnagyobbrészt a saját gyűjteményükből származnak, vagy más múzeumoktól, esetleg magángyűjtőktől. Mindegyik valami fontosat reprezentál, 1978 például az az év, amikor a Május 1. Ruhagyár elkezdett farmert gyártani.

„Folyamatos felívelés és törés, ez a történelme ennek a 150 évnek, és ez a ruhákban is megjelenik”, mondta a szakember. A kiegyezést, városegyesítést, prosperálást az első világháború és Trianon roppantotta meg, ami után megint építkezés jött. A pesti divatszalonok épphogy összeszedték magukat és örülhettek egy kicsit, hogy nincs Bécs, hanem egyből Párizs a nemzetközi divatkapcsolat, újabb háború tört ki, vele a zsidóüldözés és a holokauszt, ami rengeteg iparoscsaládot, így szabómestereket is érintett.

Amikor próbálták volna újraindítani az ágazatot, elkezdődött az államosítás, amiből a ’60-as, ’70-es évekre ocsúdott fel a magyar ruhaipar. Elindult a Magyar Iparművészeti Főiskola, ahonnan kifejezetten sok tervező került ki izgalmas munkákkal, és bár voltak korlátok, mégis megpróbáltak utat találni a tehetségüknek. Ennek azonban a távol-keleti gyártás, a rendszerváltás és a gyárak megszűnése vetett véget.

A nők szeme Párizson, a férfiaké Londonon

A kiállítás tematikájának egyik legfőbb állítása, hogy a divat mindig is szorosan kapcsolódott a hatalomgyakorláshoz, hiszen elsősorban az elittől függ, akik az öltözködést a kiváltságos pozíciójuk kifejezésére használják. A 19. században a gyorsan változó trendeket, a bonyolult öltözködést (ami a nők esetében akár napi négy-ötszöri ruhaváltást jelentett napszakok és alkalmak függvényében) főleg arra használták, hogy első blikkre ki lehessen következtetni a társadalmi státuszt és így kiszűrni a kevésbé előkelőket a „jó társaságokból”.

Hagyományosan Párizs diktálta a divatot a nőknek, London a férfiaknak, oda jártak a szalonvezetők, a szabómesterek, szezonról szezonra onnan hozták a legújabb modelleket. A belvárosi divatszalonok világa 1938 és 1949 között fokozatosan eltűnt és Párizs utánzása is megszűnt a második világháború után egy időre, de a ’60-as években, a diktatúra enyhülésekor néhányan, például Rotschild Klára vagy a Ruhaipari Tervező Vállalat vezetői már kiutazhattak a divatfővárosba (hiszen idővel a rendszer kiváltságosainak is szüksége volt minőségi ruhára, nem olyanokra, amiket a tömegkonfekció kínált), és külföldi lapok is jártak nekik.

A politika a második világháború után már egyenesen propagálta az addig nem jellemző és nem is igen favorizált tömeggyártást, bár az is tény, hogy a lakossági igényeket a kézműipar nem nagyon tudta volna kiszolgálni. A gyárak exportra is termeltek, a Szovjetunióba nagyon olcsó darabáron kellett nagy mennyiséget szállítani a gyenge minőségű, egyszerű kivitelű termékekből. A minőségre persze nem volt garancia itthon sem: 1964-ben a Népszava újságírója arról reklamált egy cikkben, hogy többedmagával hónapokig tartó hajszát folytatott orkánkabát után kutatva, ami viszont az első használat után úgy átázott az esőben, hogy a hátán folyt le a víz a bokájáig. Konklúzió? Azóta az esőkabátot csak napsütésben viseli.

A képzett textil- és divattervezők olyan tervekkel látták el a szövetkezeteket, gyárakat, amik a szocialista ideológiával egyeztek, tehát A Dolgozó Nőnek készültek. Az iparművészek lehetőségei nyilván nem voltak túl gazdagok, egyrészt az alapanyagok gyakori silánysága miatt sem, és olykor a párttitkárok, vállalati vezetők is beleszóltak a dizájnba. A szocialista jóízlésbe a túl rövid szoknya például már nem fért bele, olyannyira, hogy volt divatlap, amiben a ’60-as évek vége előtt nem is nagyon mutattak minit, vagy ha igen, csípőnél elvágták a fotót.

Kinek a teste?

Fontos üzenet az is, hogy maga a test is tárgya a változó divatnak: míg a 19. században fűzőkkel torzították el a nők felsőtestét, abroncsokkal az alsót, a test alakításának szerepét a 20. században már a fogyókúra, a mozgás vette át. Vagy éppen az, amit a történelem hozott.

A legmodernebb és eléggé jól bevált fogyasztókúra neve: világháború. Az alkalmazása egyszerű és praktikus és akinek nem használ, az vagy gyógyíthatatlan elhájasodásban szenved, vagy – hadimilliomos

– írta A Társaság című lap 1918-ban.

A test maga is egy kulturálisan meghatározott konstrukció, ami része a társadalmi reprezentációnknak. A testkorlátozó fűző- és abroncsviselés a nők háttérbe szorított társadalmi pozícióját is kifejezte, hiszen a hatalom ekkor teljes mértékben a férfiak kezében volt, az emancipációs mozgalmak csak később jöttek és értek el komolyabb eredményeket.

Persze mindig is voltak, akik a lehető legpuritánabbul fogták fel a testhez való viszonyt és az öltözködést, például A Divat Esztelen Hóbortjait Átkozók Társasága, kiknek öt pontja az Asszonyok című lapban jelent meg 1947-ben. Így szólt:

• Mindenki köteles meglévő ruháit mosni, vasalni és hordani.
• Cipővásárlásnál tekintetbe kell venni az összes tyúkszemünket, testsúlyunkat és azt, hogy milyen strapa órákig ácsorogni a csarnokban magas sarkú cipőben. Vagyis alacsony sarkú cipőt hordjunk.
• A haj olyan állapotban viselendő, ahogyan azt az Úristen megteremtette. Mosni azért szabad.
• Körmöt festeni csak közvetlenül mosogatás előtt szabad. Amikor is minden festék úgyis lejön róla.
• A nő egyetlen ékszere az erény.

Annak ellenére, hogy a ruháknak még a szakember szerint sem tesz jót, ha installálják őket, hiszen nemcsak viselési, hanem restaurálási szempontból is nagyon sérülékenyek, egy remek és sokrétegű, információs anyagban is gazdag kiállítás született, amit mindenki kedve szerint bolyonghat be. A történeti anyaggal foglalkozó rész 2000-ig megy kronologikusan, színcsoportok szerint válogatva, a jelent pedig kortárs magyar tervezők 23, Budapest-ihlette darabjával mutatják be, és vannak az újrahasznosításon, etikus gyártáson alapuló kreációk is.

A kiállításról nehéz megmondani (ha kell egyáltalán), hogy divat- vagy inkább várostörténeti, hiszen a város története valójában mindenhol ott van. Megmutatja, milyen út vezetett az elegáns, sokszor csak ajánlással látogatható belvárosi divatszalonoktól az áruházi kirakatokig, ahol az is láthatta a kínálatot, aki nem is vásárolt – a plázák pedig végképp egy másik univerzum –, és teszi láthatóvá tárgyakkal, magyarázatokkal, interjúkkal, videórészletekkel azt az ívet, ami a társasági hölgyek vállát borító ezüstrókaprémektől az ananászbőr kabátkáig húzódik. És ebbe az ívbe nagyon természetesen simul bele az otthonka is.

A Divat&Város kiállítás a Kiscelli Múzeum barokk romtemplomában nézhető meg november 17-től április 14-ig.