Az elmúlt időszak nem éppen a felhőtlen amerikai és kínai kapcsolatok jegyében telt, azonban a diplomáciai erőfeszítéseket a két oldal részéről csak a vak nem látta. Sorra érkeztek a magasrangú diplomaták Pekingbe, a nehéztüzérség is Henry Kissinger személyében. A legtöbben ezen találkozókat a végső elszakadás víziójának hangoztatására használták, azonban a diplomácia ennél azért lényegesen kifinomultabb.
Annak idején a Donald Trump amerikai elnök és Kim Dzsong-un Észak-Korea vezetője közötti találkozó kapcsán kiemelték, egyszerre volt meglepő és félelmetes az esemény, hiszen lényegi diplomáciai egyeztetések nem előzték meg azt. Az államfők közötti kétoldalú találkozók általánosságban véve megkoronázásai szoktak lenni egy hónapokig tartó tárgyalássorozatnak.
Azonban, ha ezt vesszük alapul, túlságosan nem lepett meg senkit, amikor a Biden-Hszi Csin-ping találkozó tényét bejelentették.
Mi is egészen pontosan probléma?
A kérdés természetesen ezután nem más, mint hogy a világ két vezető gazdasági hatalma újradefiniálja-e kapcsolatait, vagy legalábbis amennyire lehetséges, konszolidálja-e a konfliktus forrásait. A kétoldalú tárgyalás egyik legbeszédesebb aspektusa, hogy arra éppen az Asia-Pacific Economic Cooperation (APEC) találkozó idején kerítenek sort, hiszen noha a felszínen sok másról is beszélnek a két ország konfliktusa kapcsán, lényegét tekintve mégis, egy gazdasági szembenállásról beszélhetünk túlnyomó részben.
Kína az Egyesült Államokhoz fűződő viszonya és a kibontakozó konfliktus közepette végig koherens álláspontot képviselt, nevezetesen a kölcsönös tiszteletet, a kölcsönös előnyöket és a békés együttélést jelölte meg a két ország kapcsolatának alapjaként. Az Egyesült Államok azonban igyekezett a szembenállásnak más színezetet adni. Első körben a kémballon-incidens okán elharapódzó kínai befolyásról beszélt, majd pedig a tajvani kérdés irányába tolta el a konfliktust. Utóbbi egyébként tudvalevően érzékeny pont, így egyszerre tudott vele az amerikai külpolitika arcot nyerni magának és nyomás alá helyezni Kínát, amely nem ült fel a mutatványnak.
A háttérben azonban röpködtek a szankciók, korlátozó intézkedések mind a két fél részéről, így hát, ami konstans maradt a változó narratíva közepette az a konfliktus gazdasági aspektusai. Kína növekedése ugyanis egyértelmű kihívás elé állítja a hegemón helyzethez szokott Egyesült Államokat, amely azonban épp ugyanannyira függ mára Kínától, mint fordítva. Ez az egymásra utaltság az ára a globalizációnak. A gazdasági hegemónia megszűnése azonban a kulturális hegemónia megszűnésével is járthat, ami a felszín alatt sokkal inkább bántja az Egyesült Államok önérzetét.
Változó világ
A második világháború lezárása után és a hidegháború alatt is kulturális értelemben egyértelműen Amerika formálta a világot. Iparszintre fejlesztette a soft power művészetét és ugyan Amerika papíron szemben állt a Szovjetunióval katonai értelemben, azonban kulturális szempontok alapján egyeduralkodó volt a világ formálásában.
Az alakuló új világban pedig, ami a hidegháború törésvonalai mentén formálódni kezdett mindenkinek meg volt a kijelölt szerepe. A reform és nyitás politikájával Kína is belépett ebbe a formálódó térbe. Az elképesztő gazdasági fejlődés negyven éve után azonban egy egészen furcsa helyzet alakított ki, Kína egyértelműen túlnőtt a neki kijelölt szerepen és ezt saját erejéből tette.
Az Obama-adminisztráció kapcsán sok hibát lehetne emlegetni, de az egyik mindenképp kiemelkedik ezek közül, ez pedig az, hogy Amerika elfordult a világtól. Amerikának Amerikával kell foglalkoznia. Azonban a világ vezető országának nem csak előjogai, de kötelességei is vannak, aminek a nem teljesítése mindig súlyos következményeket von maga után. A bizalom megingott, a mítosz megroppant bele.
Kína azonban készen állt a világpolitikába belépni és tanult is mind az Egyesült Államok, mind pedig Európa hibájából. Segítő kezet nyújtott az Afrika országainak, amelyek a gyarmatosítás és a magukra hagyás tapasztalata után – ki tudja miért – jobban bíztak Kínában, mint a nyugati országokban. Az igazi konfliktus azonban, Kína és Kelet-Európa közeledésével kezdődött el. A Kína által felajánlott alternatívával ugyanis lehetőség nyílt más gazdasági lehetőségekre, más külpolitikára és más vezetési attitűdre is.
Gesztusok a háború(k) árnyékában
Az, hogy mind a két félnek szüksége van egymásra, már többször elhangzott kínai oldalról és feltehetőleg ezt az Egyesült Államokban is jól tudják. A két álláspont közeledésének azonban oka és kérdése is feltehetőleg az ukrán–orosz háború.
Kína és Oroszország viszonya baráti, ami azonban nem mondható el Oroszország és a nyugati országokkal kapcsolatban. A háború pedig kezd tehertételt jelenteni a nyugat számára is, így a lezáráshoz úgy fest, szükség lehet még Kína segítségére. A több mint egy éve tartó konfliktua lezárása pedig feltehetőleg égetőbb most mind a két fél számára, hiszen a Gázai övezetben történtek az egész Közel-Kelet biztonságát aláássák. Emlékeztetőül, Irán és Szaúd-Arábia nemrég épp Kína közvetítésével rendezte viszonyát, így nem mondhatjuk, hogy az idén magasabb sebességre kapcsolt kínai külpolitikának érdektelen lenne a régió. Az egyetlen, ami keresztbe tehet a tárgyalásoknak az az a tény, hogy közeleg az amerikai elnökválasztás, ilyenkor pedig egy adminisztráció sem engedhet meg magának arcvesztést.
A tiltások, importtilalmak és szankciók pedig ilyen körülmények között már mind a két fél számára fenntarthatatlanok. Két, ne adj isten három fronton pedig még Amerika sem tud harcolni. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az elkövetkezendő napok tárgyalásai hosszú évekre meghatározzák majd a két ország viszonyát. Hszi Csin-ping elnök egyébként ennek kapcsán már többször hangsúlyozta, hogy Kína nem zéró összegű játékként tekint a világ formálására és gyarmatosítási szándéka sincsen. A kérdés így már csak annyi, hogy a világunkban zajló két konfliktus elég motiváció-e arra, hogy a világ két nagyhatalma a – történelem során először – homofónia helyett polifóniát játsszon.
Írta a Magyar Hírlap
