Mi a közös a Dél-Libanonban olykor középkori módszerekkel, mélyen a föld felszíne alatt kiépített Hezbollah állásokban és a legmodernebb iráni rakétákban? A válasz egyszerű: Észak-Korea, amely ott és olyformán igyekszik borsot törni ellenségei orra alá, ahol csak teheti.
A Föld (remélhetően) legutolsó sztálinista rezsimje alsó hangon az 1960-as évek óta támogatja az iszlám terrorszervezeteket. A kezdeti, szinte csak kiképzésre korlátozódó segély az idők folyamán jelentősen kibővült. Ami nem is csoda, hiszen a rezsim ellen hozott nemzetközi büntetőintézkedések egyre hatékonyabban zárták ek Phenjant a valutaforrásoktól, így – a mind inkább gazdagabbá váló – terrorszervezetek (és más, a Nyugat által páriának tekintett államok) pénzügyi „megcsapolására” jó és bevált ötletnek bizonyult.
Pestiesen mondva természetesen a túloldal „sem ma jött a hat-húszassal”, így ami mondjuk az 1960-as években még bőven megfelelt, az ma már tárgyalási alapnak sem tekinthető. Konkrétabban fogalmazva: nyilvános és kevéssé ismert felderítő jelentések tucatjai igazolják, hogy Észak-Korea e téren ma már egész – ha szabad ezt a szót alkalmazni – szolgáltatóipart épített ki. A „csomagban” például olyan tételek szerepelnek, mint a fentebb is említett bányászati segély a Hezbollah számára, melynek részeként e terrorszervezet elképesztő alagútrendszert és parancsnoki pontok hálózatát tudta kiépíteni.
Kis képzavarral élve: mindez nem jöhetett volna létre, ha nincsenek a fejlett öntudattal bíró észak-koreai mérnökök. Igaz, a libanoni komplexum az ország déli vidékeinek adottságai okán (ma még) nem annyira összekötött és kiterjedt, mint a gázai, de jó úton járnak, hogy egyszer utolérjék a Hamász művét. Sőt, ha Izrael ilyen tempóban pusztítja a gazemberek föld alatti fészkeit, akkor a libanoni „kollégák” hamarosan le is hagyhatják éppen erősen és teljes joggal gyepált társaikat.
A segítő kezek politikájának persze sokféle része van, melyek közül a lőszerszállítást sem szabad kifelejteni. Mivel a világon jelenleg a legelterjedtebb fegyver az AK-47 – s szemmel láthatóan nem is tudja semmiféle más eszköz a trónjáról letaszítani – remek üzlet ezek ellátása. Mivel a lőszer pont olyan türelmes, mint a papír, bármiféle jelzést bele lehet ütni a fenekébe. Sőt, akkor sincsen gond, ha a ragjegy netán hiányzik vagy nem/nehezen azonosítható, hiszen a terroristának édes mindegy, hogy hol és ki állította elő a fegyverébe valót.
Azt, pedig hogy Kínán, Oroszországon és/vagy az óceánon/tengeren át jutott hozzá feketén, pláne egykutya.
Akinek nincs ilyenje a Közel-Keleten, az (talán) nem is tekinthető valamirevaló polgárnak
Fotó: STR / NurPhoto via AFP
Egyébként meglepő, de magát a méltán népszerű Kalasnyikovot nem igen viszik Észak-Koreából. Ennek oka jó eséllyel abban kereshető, hogy Kína, Oroszország és Pakisztán olyan tömegben állítja elő, hogy e téren Phenjan nem rúg labdába. Pedig ugyancsak a titkosszolgálati jelentésekből tudható, Észak-Korea ezekből a gyilkos eszközökből több millió darabbal rendelkezik és biztos örömmel dobra is verné egy részét – hiszen pont annyira égetően kell(ene) neki a kemény valuta, mint szomjúhozónak az a bizonyos pohárka víz.
A képzeletbeli kínálatot felvonultató füzet élén egyértelműen az atombombák állnak. S bár egyetlen tárgyalást sem ültünk végig, az biztos, hogy e termékeknek a fotóit és paramétereit borítékolhatóan sóvárogva nézegetik még azok is, akik amúgy képesek voltak a korábban megvásárolt egyéb technika továbbfejlesztésére. S bár egy elnyomó állam estében azt is fenntartásokkal kell fogadni, amit kérdeznek, halvány esélye azért megvan, hogy ezt az eszközt még ők sem merik átadni senkinek.
Azt, hogy mennyi atombombája lehet Észak-Koreának, roppant nehéz belőni. A nemzetközi megfigyelők valahol egy és másfél tucat között húzzák meg a határt. A tételszám valójában mindegy is, lévén Phenjan bőven rendelkezik olyan eszközökkel, melyekkel képes célba juttatni azokat.
S utóbbiak azok, melyek helyi, és egyre hatékonyabb pusztításra képes klónjai rendre visszaköszönnek az iráni erődemonstrációkon, a Hezbollah vagy a Hamász Izrael ellenes felvonulásain.
Ha felülről lefelé és nem a teljesség igényével tekintjük át a sztálinista állam arzenálját, akkor az élen mindenképpen a Hwasong-14 áll a maga tízezer kilométer fölötti hatótávolságával. E szerkezet csaknem húsz méter hosszú és 2017-ben állt szolgálatba. A teherbíróképessége nem ismert, de az bátran kijelenthető, képes az atombomba hordozására.
Halandó földi istenek és az egyik rakétájuk – parádé Phenjanban
Fotó: STR / KCNA via KNS / AFP
A sorban a következő az (elméletileg) még fejlesztés alatt álló, durván huszonkét méter hosszú Hwasong-15. Ez már tizenháromezer kilométeres körben vethető be, tehát a Panama-csatornától Namíbia északi részéig bármit el lehet(ne) vele érni – beleértve az Egyesült Államok teljes területét.
Vagy Budapestet – hogy hirtelen mást ne mondjunk.
Ugyancsak a csúcsragadozók közé sorol a Taepodong-2 (Unha-3) a maga négy és tízezer kilométer közé tehető akciórádiuszával. A lépcsőn csöppet lejjebb a Pukguksong (KN) család kétezer és ezerkétszáz kilométer között bevethető tagjai helyezkednek el.
Akárcsak egy gondos háziasszony, Észak-Korea a kisebb hatótávolságú készletekből is betáblázott. Egyebek mellett ilyenek a Hwasong-12 (négyezer-ötszáz kilométer), Hwasong-6 (ötszáz kilométer) és a Hwasong-5 (háromszáz kilométer). Ezek egyesével több száz kilogrammnyi robbanóanyagot – vagy egy kisebb, egy-két-öt kilotonnás atombombát tudnak a célba juttatni. S mintegy zárásként, a sor végén kullognak a száz-háromszáz kilométerre „elhajigálható” rakéták, mint például a M1985/M1991 és a KN-06 (Pon’gae-5).
Jogos lehet bárki részéről a felvetés: mennyi lehet ebből mindösszesen Észak-Koreának? A szabatos számok nem publikusak, ám jelzésértékű, hogy Oroszországnak immár bizonyíthatóan nem csak 155 milliméteres tüzérségi lőszert szállít Phenjan, hanem rakétákat is. Azaz ha tudnak – vagy egy elméletben és gyakorlatban egyaránt folyton háborúra készülő állam esetében „mernek” – a saját készleteikből értékesíteni, akkor ott tekintélyes adagok lapulhatnak a háttérben.
Írta a Magyar Hírlap
