Mindez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor ötven évvel később egy különös módon előkerült hangfelvételt hallgattam meg ebből a darabból.
Az úgy volt, hogy a valamikori falusi, kisvárosi és nagyvárosi fúvós-vonószenekarok helyét átvették a gitáros fiatalemberek. Pontosabban a fiatalok már nem trombitáltak, hanem, ha az idősebb nemzedék megengedte, a kultúrházakban és klubokban vijjogtatták hangszereiket. Ez az első időkben nagy nehézségekbe ütközött, az 1970-es évek elejére már bőven a tűrt kategóriába tartozott. A jórészt a Beatles-mintára – három gitár, dob – felállt együttesek később esetleg kiegészültek egy elektromos orgonással.
A vadonatúj tatai művelődési házban szombat esténként buli volt, a XII. Ramses szolgáltatta a zenét. A közönség a magasított derekú kockás trapéznadrágjában táncolt, azaz bal lábáról a jobbra áthelyezve a súlyt, egy helyben topogva billegett. Szólt a Black Sabbath, az Uriah Heap, a Whitesnake, a Herman’s Hermits és a Manfred Man. A zenekar basszusgitárosa Fekete Tibor volt. Jó kiállású, magas fiú, akit a fiatalabbak irigykedve utáltak. Ennek fő oka az volt, hogy az állomásfőnök nagyon szép lányával járt. A zenész később mérnöki diplomája megszerzése mellett zenei tanulmányokat is folytatott, az ország egyik legkiválóbb basszusgitárosává vált, évtizedekig a Korál együttesben játszott. A szólógitáros hosszú, szőke szöghaja alól kipislogva olyan húrparádékat rendezett szombatonként, hogy a hallgatóság abbahagyta a billegést. Például Paganini hegedűszólókat pengetett ördögi gyorsasággal. Sirsom László a neve. Általa kerültem még közelebb a rockzenéhez. Megbeszéltük, hogy szövegeket írok a dalaihoz. Ezekre sem emlékszem. A találkozásokra igen, Sirsom mindent feladott a zenéért, a temetőben volt őr, a halottasházban deszkára szerelt húrokon gyakorolt, ez nem járt zajjal. Mire kiszállt a Ramsesből, már felállt a győri Szivárvány zenekar. Az angol és az amerikai rockslágerek mellett egyre több saját daluk volt. Ezeknél lehetett előszedni, ha kellett megfaragni a szövegeimet. Így álltak össze azok az úgynevezett rock-operává, a Papagájjá.
Elszállt felettünk az idő, vagy mi szálltunk el az időben. Ötven évvel a Papagáj után előkerült Sirsom László. Ausztráliában él, zenetanár. Elmentünk hozzá a feleségemmel. Lélekszakító találkozás volt. Főleg akkor, amikor bekapcsolta a magnót, s lejátszotta a Papagáj két töredékének felvételét. Az egyik a Fattyúdal volt. Amit annak idején a hattyúdalok ellenében írtam. Csak néhány mondat érthető belőle, de az egyikben ott van az élet teljessége: fattyúdal annak, aki elindult, annak, aki visszafordult. Mögötte meg ott sikít az a félelmetes Sirsom-Paganini gitár, ami őt elrepítette Ausztráliába, és ami engem itthon tartott.
A két egykor hosszú hajú ember ott ült abban a brisbane-i nyárban, ami itthon tél, és megbeszélte egymással, cseppet sem bánják, hogy már tar kopasszá öregedtek, és örülnek annak, hogy előkerült a Fattyúdal.
Írta a Magyar Hírlap
