Van-e Izraelnek atombombája? A válasz egyértelmű igen, még annak ellenére is, hogy ezt a zsidó állam képviselői ma is jórészt tagadják (ha tetszik: lebegtetik) – bár már nem olyan hevességgel, mint mondjuk úgy húsz-harminc esztendeje. Ugyanakkor az is áll, hogy a pozitív felelet önmagában még nem mond semmit. Hiszen a darabszám, az egyes eszközök pusztítóereje és az aktuális bevethetőség állapota is része (lenne) a képletnek, ám ezekről az részletekről érthető okokból csak becslésekre lehet hagyatkozni.
Pestiesen mondva „belecsapva a lecsóba” a nemzetközileg elfogadott becslések szerint a zsidó állam készletei nyolcvan-kilencven és négyszáz nukleáris robbanófej között mozognak. Ha e tételt a nagyhatalmak (USA 1389/5428 és Oroszország 1458/5977) több ezres arzenáljához nézzük, akkor a mennyiség elenyésző, de például Kína (350/?) India (160/?), Pakisztán (165/?), az Egyesült Királyság (120/225), Franciaország (280/290) vagy Észak-Korea (becsélés: 20/?) által birtokolt darabszámot már közelíti. (A tört jel elején a bevethető, míg mögötte a meglévő mennyiség áll.)
Figyelemre méltó, hogy Tel-Aviv már sok tekintetben az 1950-as évektől kezdve a szándékos kétértelműség politikáját folytatta és folytatja, ha bárhol nekiszegezik az erre vonatkozó kényes kérdést. Ha szabad így fogalmazni, a pesti viccek csattanójához hasonlóan kreáltak is erre egy sztenderd és bevett mondatot, mely szerint „nem ők lesznek az első állam, amely atomfegyvereket vet be a Közel-Keleten”. (Persze ennek hallatán az ember nem hogy nyugodt, de sokkal inkább ideges lesz mint volt annak előtte…) Az is jelzésértékű, hogy Izrael korunkban is mereven elutasítja az atomsorompó-szerződés (NPT) aláírását mondván, hogy az ellentétes a nemzetbiztonsági érdekeivel.
Holott erre a vele amúgy általában maximálisan lojális Egyesült Államok is nem egy alkalommal próbálta rávenni. S akkor a világpolitika egyéb fajsúlyos szereplőit nem is említettük.
Ha a (hivatalosan nem létező) tömegpusztító fegyverek eredettörténetét szeretnénk felfedni, mindenképpen meg kell említenünk David Ben-Guriont, Izrael első miniszterelnökét, aki szó szerint megszállottja volt annak, hogy bármilyen úton nukleáris fegyvereket szerezzen a fiatal államnak. A politikus (jogos) mozgatórugója viszonylag könnyen leírható: rögeszmésen óhajtotta megakadályozni a holokauszt megismétlődését. Kijelentette: „Amit Einstein, Oppenheimer és Teller – azaz három zsidó – az Egyesült Államoknak megcsináltak, azt Izrael nagy koponyái is megtehetik a saját népükért.”
Az izraeli atomerőmű Dimónában
Fotó: AFP/Jack Guez
Az ország szinte „csak éppen létrejött”, de már 1949-ben az Izraeli Védelmi Erők Tudományos Hadtestének egyik alakulata nekifogott a Negev-sivatag geológiai felmérésének. A fedősztori szerint olajat – de valójában uránt kerestek, ám csak nyomokban jártak sikerrel. Szintén 1949-ben hat izraeli fizikus végzős diák utazott külföldre tapasztalatokat gyűjteni. Egyikük egyenesen a Chicagói Egyetemre ment, ahol Enrico Fermi óráinak lett lelkes látogatója. A technikatörténetben kevéssé jártas olvasóknak érdemes megjegyezni, e szakember volt az, aki elsőként hozta tető alá a mesterséges és önfenntartó nukleáris láncreakciót.
Az izraeli atombombák születésekor francia szakemberek is ott bábáskodtak. Olyannyira, hogy egy anekdota szerint a zsidó állam szakemberei gyakorta előbb értesültek egy-egy kísérlet eredményéről, mint azok, akik az Párizsban megrendelték. Tel-Aviv – bár eléggé kalandos úton, de mégis – ugyancsak Párizsnak köszönheti, hogy az 1960-as évek elejére atomerőművet tudott építeni Dimónában – ahol korántsem mellékesen a tömegpusztító fegyverekhez szükséges anyagokat is képesek lettek dúsítani a helyi szakemberek. (Illetve ehhez jött több száz kilogrammnyi csempészett urán – de az külön történetet érdemel.)
De természetesen Dimóna békés szándékkal született, s minden ellenkező híresztelés alaptalan.
Pedig ahogy a mondás is tartja, nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Jellemző, hogy amikor az első reaktor megérkezett Izraelbe, Ben-Gurion miniszterelnök arról beszélt, a villanytermelő projekt célja egy szivattyúállomás létrehozása, amely évente több tucat millió köbméternyi tengervizet sótalanít, és a sivatagot „mezőgazdasági paradicsommá” változtatja. Mire feleletként az Izraeli Atomenergia Bizottság hét tagja közül hat rögvest lemondott. Az érintettek ugyanis úgy vélték, a reaktor a „politikai kalandorpolitika előfutára, amely egyesíti a világot ellenük”.
Persze ha van az embernek atombombája, azt a fejlesztés során illene is valahol kipróbálni. Ha a nagyhatalmak ezt rendszeresen megtehették, miért ne cselekedhetne hasonló módon (legalább egyszer) Izrael? Vélhetően ez a magyarázata annak, hogy 1979. szeptember 22-én, helyi idő szerint hajnali háromkor egy sikeres teszt történt az Atlanti-óceán déli részén, nagyjából Dél-Afrika és az Antarktisz széleinek felezővonalánál. A kettő-négy kilotonna erejű eseményt az amerikai Vela műhold észlelte elsőként, majd a Puerto-Ricóban lévő Arecibo obszervatórium is hasonló eredményre jutott. S bár ma már minden jel egyértelműen arra mutat, hogy egy valódi bomba robbant, a nagyhatalmak korunkban is tévedésnek titulálják a riasztást. Ami nem is csoda, hiszen ha elfogadjuk, hogy ott egy valódi és látványos láncreakció zajlott le, akkor azzal hivatalosan is foglalkozni kellene.
Valójában pedig száz százalékos eséllyel Izrael és a Dél-Afrikai köztársaság közös akciójának lehetett szemtanúja a világ.
Mindent összevetve annyi bizonyos, hogy Izraelnek van atomfegyvere, az úgynevezett Sámson-opció pedig az állam elrettentő stratégiájára hivatkozik. Ennek értelmében a nukleáris fegyverekkel masszív megtorlást alkalmaz(hat)nak minden olyan országgal szemben, amelynek hadserege megszállta és/vagy elpusztította Izrael nagy részét.
A bármikor bevethető atomfegyverek birtoklása amúgy rendkívül drága mulatság, ugyanis azokat nem csak alaposan titkolni és őrizni kell, hanem folyamatos karbantartást is igényelnek. Jellemző a helyzetre, hogy a közelmúltban (állítólag) az Egyesült Királyság katonai vezetése is elgondolkodott a Skóciában őrzött készletek apasztásán. Lévén az olyan terhet ró a költségvetésre, amit egyre nehezebb kigazdálkodni.
Ha kiindulási helyzetnek elfogadjuk az izraeli készletek két végletét (80-90 és 400) akkor analógiaként azt kaphatjuk, hogy durván a felük lehet bármilyen helyzetben bevethető. Ez az USA vagy Oroszország hasonló arzenáljához mérten csekély, ugyanakkor ez a tény nem fogja vigasztalni azokat, akik ellen (esetleg) bevetik.
Írta a Magyar Hírlap
