Épp három hónapja nyerte meg a kétszáz hátat Kós Hubert a fukuokai világbajnokságon, túl sokáig azonban nem fürödhetett a sikerben – legendás edzője, Bob Bowman nem hagyja, hogy akár ő, akár világklasszis csapattársai elkényelmesedjenek Arizonában. Hubi a „pusztító” edzésekről és Bowman egészen különleges módszereiről is mesélt, és persze arról is, miként húzzák egymást a helyiekkel annak kapcsán, hogy a mi labdarúgásunk vagy az amerikai foci a „kamu” sport.
Hogyhogy már egy órával korábban kész vagytok? Csak nem puhul Bob (Bowman) is?
Dehogy – csak csütörtök az egyik könnyebb nap, ma egy úszás van, utána torna. Már ebből a szempontból lazább, mert maga az edzés nem az. Kedd, csütörtök és szombat ilyen, hétfőn-szerdán-pénteken dupla úszás van, szárazföld nélkül. Jó, most a szerdai kettő kicsit tényleg lazább lett, miután kedden Bob teljesen megölt minket. Brutális volt a program, úgyhogy jött az üvöltözés is, ahogy kell.
Miként néz ki a Bowman-féle öldöklés?
Például 60-szor 50-ek, kevés pihenővel, abból harminc pillangó. És arra még torna, fekvőtámaszok huszonöt kilóval a hátadon. A karom kissé kikészült – este nem kellett altatni. Egyébként pont ez a gyakorlat számomra kevésbé volt idegen, otthon csináltunk hasonlót sokat, úgyhogy jól bírtam, sőt, én voltam a legjobb.
És a világbajnokságot követő újrakezdést hogy bírtad?
Na az durva volt. Nekem sokkal nehezebb volt visszaállni, mint a többieknek, mert én még nem mentem úgymond át a rendszeren, hiszen tavaly ősszel otthon úsztam. És én ahhoz szoktam hozzá, hogy lassan kezdünk, bár sokat úszunk, de közepes iramban. Itt meg közepesen sokkal indultunk, viszont iszonyatosan erősen kellett tolni. Őrült nehezen bírtam – most kezdtem el azt érezni, hogy az elmúlt két hétben elértem azt a formát, amivel tavasszal már jól mentek az edzések.
Mennyire fogadja el az edződ, hogy neked ez még új, és hogy ennyire kikészülsz a terheléstől – vagy ez része a csomagnak, aztán vagy bírod, vagy nem?
Edzés közben folyamatosan tol, tudja, mikor mit kell mondania, vagy inkább kiabálnia – előfordul, hogy mérgelődik, mert azt várná, még ennél is gyorsabban csináljam, mondván, olimpiai év van, maxra kell tekerni mindent. Edzés után már megértőbb, amikor elmondom neki, mit éreztem.
Bevallod őszintén, hogy a földdel tett egyenlővé?
Be, persze. Hogy teljesen meg voltam halva – és hogy életemben nem éreztem még ilyet. Viszont tudom, hogy ez jó előjel, mert azt jelenti: olyat csináltam, mint korábban soha, azaz sikerül feszegetni a határaimat.
Bocs, de Bowmanről tudjuk, ezer és egyféle módszert dob be annak érdekében, hogy kitapossa a versenyzőiből a legjobbat – van ugye a klasszikus Phelps-féle sztori, hogy még gyerek volt, amikor Bob egy versenyen direkt rálépett a parton az úszószemüvegére, percekkel a rajt előtt, hogy szokjon hozzá: így is meg kell oldania. Ami ott jött vissza, hogy 2008-ban, Pekingben behúzta a 200 pillangót, bár a szemüvege tele ment vízzel.
Na pont velem is eljátszott valami hasonlót múlt szombaton. Betett a legszélső pályára, a fal mellé, és aznap háton erős ötveneket kellett úszni. Én meg folyamatosan nekicsapódtam a falnak, fél másodperccel mentem rosszabbakat, mint máskor. Mondom, jobb lenne az idő, ha bent úszhatnék a normál pályákon. Erre Bob közölte, hogy márpedig mindig abból a szituációból kell kihozni a legtöbbet, amiben vagy – mert amikor majd igazán számít, hogy mindenre fel vagy készülve, akkor ennek köszönhetően sokkal jobb leszel. Én persze idővel csak megpróbáltam átmenni egy jobb pályára, de azonnal rám förmedt, hogy húzzak vissza, és ezt meg ne próbáljam még egyszer. Ott már biztos volt: direkt csinálja, viszont csakis azért, hogy fejlődjek.
És – fejlődsz? Már tovább, a múlt nyárhoz képest.
Szerintem igen, de még mindig van hová. Hétfőn hát-sorozatokat csináltunk rövidpályán – mondjuk úgy, az egyelőre nem az erősebbik műfajom. Tizenötször kétszáz volt műsoron, az utolsó három már nagyobb pihenő után, amikor a legjobban kell teljesíteni. Mi Leonnal (Marchand) 1:55 körüli időket mentünk addig, aztán következett az utolsó három, és akkor Bob egyszercsak közölte, hogy Michael (Phelps) annak idején kétszer 1:45-öt jött ilyenkor, utoljára meg 1:40-et. Én meg néztem, hogy ne már, karbondresszben mentem 1:40-et csúcsformában – azért megpróbáltuk, de 1:50 és 1:45 sikerült, azaz öt másodpercre voltam Phelps legjobbjától. Holott kifejezetten jó sorozat volt, én egyértelműen ennek éreztem, de máris látszik: bőven van még hová fejlődnöm.
És minden oké – betegség, sérülés?
Egyetlen edzést sem hagytam még ki, Leon már négyről hiányzott, én ennyivel előrébb vagyok…
Csak aztán nehogy beelőzd kettővegyesen is.
Amúgy szívesen úsznám Párizsban, de ütközik a kétszáz háttal.
És most hol tartasz?
Nyilván azt érzem, hogy még lassú vagyok – ehhez képest múltkor csúcs plusz egy másodpercet jöttem száz háton, ami elég jó visszajelzés, ilyenkor még sohasem mentem százon ennyit. Kétszáz eddig nem volt, azt majd a US Openen úszom.
Uszodán kívül van életed?
A suliban megcsinálom, amit kell, nem engedem el, de nem tagadom, Párizs miatt most nem azon van a fókusz. Egyébként szombaton van kis élet, amikor szervezünk programokat a többiekkel – vasárnap viszont csak a regenerálódás megy, pihenek, hogy bírjam a következő hetet. Fociznék még amúgy, mert az imádom, de egyrészt az olimpia miatt nem kockáztatok, másrészt amúgy sem lenne kivel. Itt ugye csak az amerikai focit nyomják, amire én rendszeresen mondom nekik, hogy kamu sport, ettől Chase (Kalisz) rendre nagyon ideges lesz… Szerinte éppenséggel a mi focink a kamu, esik max három gól, ezért kell végigrohanni kilencven percet, bezzeg az övék. De hát könyörgöm, hét másodperc egy játék, aztán percekre leáll az egész – na, ez a klasszikus kamu!
Talán ezzel kellett volna kezdeni – de akkor legyen ez a vége: pont három hónapja lettél aranyérmes, azóta kijelentő módban el lehet mondani: Kós Hubert világbajnok. Ezzel mennyire barátkoztál meg időközben?
Nem hangzik rosszul, csak az a durva, hogy a legtöbbször teljesen elfelejtem. Tudod, olyan srácokkal vagyok körbevéve, akik sokkal többet értek el nálam, ezt mégsem éreztetik soha, állandóan úgy beszélgetnek velem, mintha összefutnánk egy átlagos vasárnapon. Ez már ad egy különleges keretet az egésznek, plusz Bob sem szeretné, ha bármelyikünk túl sokat filózna azon, mit ért el éppen a legutóbbi világversenyen. Nem gondolhatom úgy, hogyha nyertem egy világbajnokságot, akkor megváltozik az életem. Szerencsére, szép sikert értem el, de azóta bőven visszatértünk a való életbe, és melózunk ezerrel – esély sincs arra, hogy én az aranyérmemen járassam a fejem. Csakis azon, hogy jövőre valami szép eredményt hozzak Magyarországnak.
PS Természetesen nem csináltunk úgy, mintha Magyarországon nem történne semmi, ugyanakkor Hubi, bár van véleménye a Milák-sztoriról, azt szigorúan megtartja magának. Úgyhogy maradjunk a témában tett, utolsó érvényes megszólalásánál, három hónappal ezelőttről: „Kristóf, gyere vissza! Látod, volt úszócsapat nélküled is, meg lesz is, amelyik érmet tud vinni egy világbajnokságról, de veled sokkal többek lennénk!”
