Ebből aztán később összeállt egy könyv. Sokan szerették ezeket a kis történeteket. A két utcával odébb lakó népzenész, Kovács Mihály egyszer beállított hozzánk. Ott lóbálta a kezében a hegedűtokot. Leült az asztal mellé, álla alá szorította hangszerét, és egy olyan szép dallam csúszott ki a vonó alól, hogy az összes szomszéd ott fülelt a kapu előtt. Amikor az utolsó hang is ellebegett, Mihály rám emelte a szemét – olyan jót írtál, hogy nekem is el kellett mondanom valamit, ám én nem tudok és nem is akarok írni, meg beszélni sem, elhegedültem azt, ami a szívemben van. Aztán csak ültünk abban az alkonyatban, néztünk kifelé az ablakon, és talán Mihály is arra gondolt, amire én, jó, hogy a világban rend van.
Szabadok vagyunk, hiszen szabadon ugrálhatunk az időnkben. Így tehát a hegedűszó után öt évvel, 2000-ben, ott vagyok a zsámbéki kultúrház báltermében, könyvbemutatóm van. A közönséggel szemben ülünk, amúgy, hogy is lehetne másként. Mellettem azok, akik közreműködtek a könyv elkészültében. Sinkovics Ferenc szerkesztő, Bencsik András kiadó, Melocco Miklós és Filep Sándor címlaptervezők és illusztrátorok, és ott lóbálja a fejét Gyurkovics Tibor, aki beszédében igyekezett elhelyezni a könyvet és engem az irodalomban, az életben, meg úgy, egyáltalán az időben. Igen lelkes volt, már csak azért is, mert a bálterem tele volt. Mindenhonnan jöttek olvasók, Bencsik meghirdette a Demokratában az eseményt. Szegedről, Bicskéről, Nyíregyházáról kerültek elő azok, akik – ők mondták – nagyon szeretik az írásaimat. Kedves, velemkorú urak és hölgyek mosolyogtak ránk. Gyurkovics Tibor a maga rendkívül színes előadásmódján méltatott. Zavarban voltam, ahogy az ilyen esetekben illik. Különben sem vagyok jó nyílt színi beszélő, így hát hiába próbált Gyurkovics Tibor bevonni az előadásba, integettem, nekem ez nem megy.
Összművészeti megmozdulás volt a bálteremben. Ott voltak a képzőművészek, az írók, már csak a zene hiányzott. Szerencsére Filep Sándor, a jeles festőművész nem csak sasrajzolói minőségében volt jelen. Ő kiváló zenészként is ismert. Kamaszkora óta gitározik. Nem is akárhogyan, a klasszikusoktól kezdve a rockon át ért el az általa dzsessznek minősített furcsa muzsikához. A hozzáértőbbek nyilván felismerik a Filep-féle zene szabadságát és nagyszerűségét. Nekem ez nehezen ment. Már csak azért is, mert a festőművész a hátunk mögött belecsapott a húrokba, és a nagy hangszóróból úgy zúdult a tarkónkra a mérhetetlenül hangos kortárs zene, hogy akinek volt haja, úgy érezte, hogy azt arcába fújja a muzsika. Néhány perc műélvezet után óvatosan egymásra néztünk az asztalnál, Gyurkovics arcán fájdalmas mosoly, Melocco és Bencsik egykedvűen vizsgálta a plafont. Én meg integettem Filepnek, hogy köszönjük, ennyi talán elég. Abbahagyta. És jöttek a ragyogó arcú emberek, dedikáltam.
Este a barátok és az ismerősök a házunkba voltak hivatalosak. Fileppel korábban sütöttünk egy nagy darab karajt, amit a klasszikus hidegkonyhai szendvicsekhez akartunk felhasználni. Nem volt éles késünk, így az egyébként jóízű húst szinte ráreszeltük a kenyérdarabokra. Kitűnő este kerekedett. A festőművész a kertben örökzöld rockdalokat gitározott. Megérkezett Kovács Mihály is, most nem hozta a hegedűjét, csak ült, és a kerítések mögött hallgatózó szomszédokkal együtt élvezte a Filep-féle szép muzsikát.
Írta a Magyar Hírlap
