Élet+Stílus: Jón Kalman Stefánsson: „Magyarország vérzik, és nem is fog elállni a vérzés”

hvg.hu: A Margó fesztiválon azzal konferálták fel a teltházas beszélgetést, hogy ön az irodalom rocksztárja. Annak érzi magát?

Jón Kalman Stefánsson: Én csak egy író vagyok Izlandról. Igaz, néhány országban jól mennek a dolgaim, amiért hálás vagyok és szerencsésnek érzem magam. De végeredményben akkor is csak arról van szó, hogy könyveket írok. Amikor otthon ülök egyedül a számítógép előtt, és nincs ott más, csak én és a harcom azért, hogy eljussak oda, ahová szeretnék, akkor most is ugyanaz a helyzet, mint korábban. Ebben a küzdelemben mindig ugyanaz maradsz, akármilyen jól vagy rosszul mentek a dolgok a korábbi könyveiddel: ez semmilyen módon nem befolyásol.

Csak az írás pillanatai számítanak, a többi körülményt nem tudod irányítani. Írsz, mert úgy érzed, muszáj. Én legalábbis ezért írok: nem tudok enélkül élni, képtelen is vagyok elképzelni, milyen lenne az élet írás nélkül. Túl mély bennem a vágyakozás iránta.

hvg.hu: Tényleg semmit nem változtat a siker azon a bizonyos küzdelmen? Egy pillanatig sem gondolja, hogy talán a következő könyve sem lesz rossz, hiszen úgy tűnik, az eddigiek sem sikerültek rosszul?

J. K. S.: Persze, az életben mindennek hatása van az emberre, tehát lehetséges, hogy egy picit mostanra már máshogy írok, mint amikor elkezdtem, annak idején még versekkel, aztán prózával. Sosem voltam igazán magabiztos, de az meggyőződésem volt, hogy muszáj írnom, és hogy van is mit mondanom. Mégis azt gondolom, hogy ez szerencse kérdése: ha a dolgok jól mennek – és az elmúlt tizenöt évben tényleg elég jól mennek, lefordították a könyveimet, kaptam díjakat, az olvasóim nagyon hálásak –, az ugyan örömmel tölt el, de ez nem számít, amikor írok, mert olyankor minden elnémul. Olyankor ez nincs ott. Csak én vagyok, saját magammal, és saját magamat nem tudom átverni azzal, hogy ha sikeres vagyok, akkor biztosan jó is vagyok. Ha egy író így gondolkodik, akkor neki annyi.

hvg.hu: Meg tudja fogalmazni, miért szeretik annyian a műveit, vagy ez maradjon az olvasók és a kritikusok feladata?

J. K. S.: Sosem gondolok így a munkámra. Néha elmondom, hogy úgy írok regényt is, mint annak idején verseket, így a szövegeim, ha tetszik, költőiek, ami bizonyos értelemben erőteljes. De ennél bővebben nem érdekel a kérdés. Persze hallom, amit az emberek mondanak róla, olvasom a kritikákat is: ezek gyakran pozitívak, de remélhetőleg vannak hullámvölgyek és hullámhegyek.

Furcsa és ijesztő lenne, ha kizárólag jókat írnának rólam. Az azt jelentené, hogy valamit rosszul csinálok.

A kritika műfaja mindig is érdekelt, egy ideig én is írtam kritikákat kortárs és akár évtizedekkel korábbi könyvekről is: azt vettem észre, hogy szinte vakok vagyunk a saját korunkra, hiszen hála istennek senki nem tudhatja, mit fogunk gondolni valamiről tíz év múlva. Ha elolvasol egy könyvet, a véleményed talán már pár hónap múlva is változni fog róla, tíz év múlva pedig egészen biztosan. A megjelenéskor és a következő pár évben fogalmunk sincs, mi is valójában a jó könyv.

Az egyetlen igazán jó kritikus az idő. Az viszont könyörtelen.

Erre gondolok akkor is, amikor pozitív kritikákat kapok. Örülök, de tudom, hogy úgysem látjuk még a valóságot, és ez megnyugtat.

hvg.hu: Azt mondta, a csupa pozitív kritika ijesztő lenne. Ijesztőek az állandó teltházak és sok száz méteres sorok a dedikációért is?

J. K. S.: Az nem, bár nagyon meglep. Sosem állnék sorba ilyen sokáig egy aláírásért. Csodálom azokat, akik megteszik, és szégyellem magam, hogy nem adhatok többet, miután akár két órát is vártak, csak a nevemet és egy mosolyt.

hvg.hu: Bár azt mondta, nem érdekli a saját sikere titka, szerintem része van benne annak is, hogy a regényeinek mindig afféle második számú főszereplője a természet, amely legalább olyan fontos „karaktere” a szövegeinek, mint az emberek.

J. K. S.: Izlandon születtem és ott is nőttem fel. Ez egy hatalmas ország, de nagyon kevesen élnek rajta: sokkal nagyobb, mint mondjuk Dánia, de ott hatmillióan élnek, Izlandon pedig csak 370 ezren. Izland olyan hely, ahol a természet van jelen, meg néhány ember. Ráadásul a természet itt vad, nincs igazán megszelídítve, lásd a vulkánokat, a földrengéseket, az időjárást. Persze attól még sok izlandi író nem ír erről, szóval lehet, hogy ez inkább rólam szól. Gyerekkoromban minden nyarat vidéken töltöttem, és ez nagy hatással volt rám. Írás közben mindig bennem van a természet. Soha a büdös életben nem mondtam azt, hogy na, most akkor kéne a szövegbe valami természeti izé. Azok egyszerűen csak ott vannak, ugyanúgy, ahogy például a kávéivás is. Így látom a világot, ez vagyok én.

hvg.hu: Ha akarna, tudna írni egy olyan regényt, ami mondjuk New York szívében játszódik, és a főszereplő egy multinacionális vállalatnál dolgozik egy felhőkarcoló sokadik emeletén?

J. K. S.: Anélkül, hogy magam is éltem volna ott, nem érdekelne annyira a téma, hogy egy egész regényt szenteljek neki. De ha egy évet New Yorkban töltenék, az nyilván nagy hatással lenne rám. De ha nekiállnék egy New Yorkban élő emberről írni, azt hiszem, annak a szövegnek is része lenne a természet. Talán még jobban is, mint a többinek, épp a hiánya miatt.

hvg.hu: Ön szerint van abban valami eszképizmus, hogy annyian olvassák a könyveit Izlandon kívül? Hogy szeretnénk legalább fejben valahol nagyon máshol lenni, mint ahol élünk.

J. K. S.: Azt hiszem, a sikernek tényezője az, hogy honnan jövök, hiszen Izland különleges hely. Könnyebb felfigyelni valamire Izlandról, mint egy másik kis országból, amit sok nagy ország vesz körül. Izland kitűnik. És igen, nagyon más ott élni, mint például itt, Magyarországon, a nemzetek óceánjának kellős közepén. Bizonyos értelemben innen nem lehet kijutni sehová. Én is állandóan olvasok, és én is szeretem azokat a könyveket, amelyek nagyon más világról szólnak, mint ahol én élek. Az embernek szüksége van erre: az olvasás egyfajta utazás. Izland egyik „nemzeti költője” azt írta a 19. században – rossz fordításban –: „Mostanában olyan szerencsés vagyok, hogy csak egyhelyben ülök, és mégis utazom.” Ez az olvasásról szól. Olvasás közben utazol, más és más helyeket ismersz meg, majd hazatérsz az otthonodba – de akkor már az otthonodat és saját magadat is tisztábban, vagy legalábbis más megvilágításban látod. És ez nagyon fontos. Akik sosem utaznak – a könyvek révén vagy fizikailag – nem ismerik meg igazán magukat, sem a világot. Ezért olyan fontos az olvasás: megnyitja az elmét.

hvg.hu: És miért érezzük olyan romantikusnak és vonzónak azokat a dolgokat a regényeiben, amelyeket pedig soha az életben nem csinálnánk valójában? Mondjuk a fagyos tengeren halászni egy csónakban úgy, hogy ha otthon felejtjük a kabátunkat, meghalunk. Vagy életünk végéig mindennap felügyelni egy hatalmas farm minden állatát.

J. K. S.: Ez is ugyanerről a másféleségre vonatkozó vágyról szól. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetnél elégedett a saját életeddel – de másra is szükséged van. Ez a vágyakozás olyan mélyen bennünk van, hogy szerintem ez az egyik dolog, ami emberré tesz bennünket. Néha még azt sem tudjuk, mi az a „más”, amire vágyunk, de a vágy akkor is ott dolgozik bennünk. A halászat és a többi, amit említett, mind régi dolgok: azóta megnövekedtek a városok, létrejöttek a gyárak, a modern élet stresszesebb lett. Azóta is vágyunk a természetre és vissza azokba az időkbe, még akkor is, ha magunk sosem éltünk így. Ott nyugalom van és csend, ez pedig nagyon más, mint ami körülvesz bennünket. Ha egy könyv képes kielégíteni ezt a vágyódást, akkor hatással van rád.

hvg.hu: Azt mondta, ön sosem akart direkt „valami természeti izét” beleírni a szövegeibe. Lehetségesnek tartja, hogy a skandináv és izlandi irodalom nagy sikere ilyen értelemben veszélyes, mert korrumpálhatja az írókat, akik esetleg egyre inkább azt mondják: „Na, írok valamit arról a gleccserről meg arról a vulkánról, mert az ilyen regények szoktak sikeresek lenni”?

J. K. S.: Aki így gondolkodik, annak vége. De lehet, hogy vannak ilyen írók Izlandon és Skandináviában, sőt a filmekben gyakran látni is ilyen közhelyeket. Van például egy húsz-harmincéves izlandi film, amelyben két ember beszélget egymással, és az egyperces jelenet alatt valahogy elmennek Izland összes ikonikus helyszíne előtt. Na ne már! Igen, azt hiszem, csábító lehet a gleccserekről vagy vademberekről írni, de szerencsére engem nem vonz. Én emberekről akarok írni, megbánásról, szomorúságról, a halál ellen folytatott küzdelemről, arról, hogy emberek az élet értelmén vagy Isten létezésén gondolkodnak, és hogy hogyan tudnák visszacsinálni mindazt, amit megtettek. Ez az, ami érdekel engem, nem a gleccserek.

Írás közben soha nem gondolok az olvasókra, ami miatt sokszor bűntudatom is van: ott ülök a színpadon, egy csomó ember csak azért eljött, hogy engem lásson, én meg a szemükbe mondom, hogy „bocs, írás közben nem érdekeltek”.

Persze, az olvasó a lényeg, hiszen ha senki nem olvas el egy könyvet, akkor az a könyv meghalt. Egy könyv életének két fázisa van: az első, amíg megírják, a másik, amíg olvassák. Nincs könyv olvasó nélkül, és az olvasó sem tud mit olvasni, ha nincs könyv.

hvg.hu: De talán a könyvnek kell megtalálnia az olvasóját, nem önnek.

J. K. S.: Igen, ez egy másik kaland, néha elég kellemetlen fajta. Mert sok olyan tényezőn múlik, hogy a könyv megtalálja-e az olvasóit, amit nem tudunk a kezünkben tartani. Sok könyvnek több olvasó járna, soknak meg nem kéne, hogy annyi legyen. Ott a kiadó kérdése, ott a szerencséé, hogy épp olyanok-e a trendek, amikbe beleillesz vagy sem. Persze fontos, hogy jó legyen a könyv, de sokszor nem elég.

hvg.hu: Miért kell a regényeiben mindig meghalnia a szerelmeseknek?

J. S. K.: Azért nem mindig! De ha írsz, csábítóbbak az olyan események, amelyek nagy érzelmeket váltanak ki, hiszen akkor sok mindennek a mélyére tudsz ásni. Tisztábban látszik az ember, amikor elmerül az érzelmek óceánjában. Olyankor előjön mindaz, amit addig elnyomtunk.

De azt hiszem, ugyannyit írok kávéivásról, mint a halálról.

Vagy épp szerelemről, vagy hogy valaki elmegy pisilni. Ez számomra mind ugyanaz: ezek tesznek bennünket emberré. Mindenről írni akarok, és sose gondolkodom azon, miért szerepel ez vagy az többször. Ezen gondolkodjanak mások.

hvg.hu: Ugyanakkor a halál sosem igazán tragikus a regényeiben. Persze az esemény az, de sosem drámai hangvételben, zokogással, nagy szavakkal, rettenettel és iszonyattal ír róla, inkább tényleg pont úgy, mint a kávézásról. „Egyikük ivott egy kávét. A másik pedig meghalt” – valahogy így.

J. K. S.: Ha valaki meghal, aki fontos nekünk, az persze tragikus, és persze írok is a bánatról. De azt hiszem, az élet jobban számít. Még a legnagyobb szomorúság közepette is az életbe kapaszkodunk. És ezzel teszünk a legtöbbet a halottainkért is: a halálra az egyetlen válasz az lehet, ha az életbe kapaszkodunk. Mélyen hiszek ebben, és számomra az írás is épp ezt képviseli.

hvg.hu: Az interjúiban gyakran szóba kerül, mennyi minden van túl azon, amit racionálisan meg tudunk érteni. Ha ez a téma kerül elő, sok író a vallás felé megy el, de az ön regényei nemigen foglalkoznak Istennel.

J. K. S.: Az Istenről és a mindenségről szóló kérdések minden emberben megvannak, így a könyveimben is szerepelnek így vagy úgy, de maga a vallás talán valóban nem. (Bár a legutóbbi regényemnek, amit Izlandon tavaly adtak ki, és A Sárga Tengeralattjáró a címe, az ótestamentumi Isten az egyik szereplője, és szerepel benne Jézus is.) Mi, izlandiak több mint ezer éve keresztények vagyunk, de az elmúlt egy-kétszáz évben a vallás nem volt igazán fontos része a hétköznapjainknak. Persze sok izlandi vallásos, vannak templomaink és vasárnapi miséink, de hiszünk a szellemekben vagy a természeti erőkben is. Izlandon úgy érzed, hogy a természet valamiféle élő teremtmény, és ha egy ilyen országban élsz, máshogy gondolsz Istenre.

Nehéz Istent és a természetet egy lapon említeni.

Ha az életről és a halálról írok, az sosem a vallásról, hanem az emberségről szól. Ugyanakkor a Biblia az egész nyugati világon nagy hatással volt arra, hogy hogyan gondolunk saját magunkra, így én is gyakran olvasom; azt hiszem, minden részét olvastam, és több könyvet is a Bibliáról és a vallásról. Minden embernek fontos ismernie ezt a történetet, de az íróknak különösen, mert tudnunk kell, mi formálta az emberek gondolkodásmódját. Ugyanakkor számomra a vallásról és a James Webb űrtávcsőről olvasni szinte ugyanaz.

hvg.hu: Önnek megvan a saját válasza arra, mi áll a racionalitáson túli dolgok mögött? Isten, a természet, a szerencse, a trollok vagy bármi egyéb?

J. K. S.: Szerencsére nincs. Sokszor azt kívánom, bárcsak mindenki egyetértene annyiban, hogy nem tudhatjuk pontosan. Hiszen a fanatizmus olyasvalami, ami elpusztítja a világot. Ezt látjuk mindenütt. A fanatizmus kéz a kézben jár a gyűlölettel és a másik lenézésével, elég most épp csak Izraelre és Gázára nézni. Ez rettenetes. Ha nem gondolod azt, hogy biztos vagy a válaszban, csak keresed a választ, akkor talán meglátod azt is, hogy mind egy hajóban evezünk. A túl erős hit csakis egyfajta Istenben vagy vallásban ahhoz vezet, hogy kritizálni kezded, akik nem értenek egyet veled. Arra lenne a legnagyobb szükségünk ma a világon, hogy ez ne így legyen, hogy ne vessük meg a más véleményen lévőket. A vallás fontos, de néha a legrosszabb dolog, ami csak történhet.

hvg.hu: Tavaly azt nyilatkozta egy kollégámnak, „Bizarrabb Orbánt vagy Trumpot megválasztani, mint hinni az elfekben.” A politikai meggyőződést is olyasminek tartja, mint a vallási fanatizmust?

J. K. S.: A mai kor nagyon furcsa. Ha valaki húsz éve leírta volna a mai világot, kitérve arra, hogyan kerültek hatalomra a Trumphoz hasonló emberek, és hogyan maradtak mindmáig népszerűek; hogy milyen a magyar kormány, a török és a többi hasonló; hogy hogyan is volt a Brexittel – akkor mindenki azt mondta volna arra a regényre, butaság, ennyire azért nem vagyunk hülyék! Hát, kiderült, hogy de igen, ennyire hülyék vagyunk.

És ez borzasztó, hiszen minden érv világosan megmutatja, hogy az amerikaiak, a magyarok, a törökök és mindenki ugyanezen az úton mennek tovább, akkor nekünk annyi.

Az önök országa vérzik, és nem is fog elállni a vérzés, amíg valami szörnyű nem történik. Egy ilyen kormány elárulja a polgárait, és ez vonatkozik Amerikára is. A mai ember felelőssége hatalmas abban, hogy mindezek ellen harcoljon, és ez vonatkozik minden íróra, újságíróra, művészre és a közemberekre is. Nincs annál rosszabb, mint azt érezni, hogy „ez ellen én semmit sem tehetek”. A populista politikusok épp azt akarják, hogy eszköztelennek érezd magad ellenük. És ha elkezdesz így gondolkodni, ők nyertek – te pedig vesztettél.

hvg.hu: Mindig elmondja, azért ír, hogy megváltoztassa a világot. A politika viszont nem jelenik meg a regényeiben. Sosem akart erről is írni, és ilyen értelemben is a világ megváltoztatására törekedni?

J. K. S.: Szerencsére borzasztó politikus lennék; ahhoz ugyanis egy bizonyos gondolkodásmódra van szükség, ráadásul rettentő unalmas dolgokról kell olvasni hozzá, például a gazdaságról. Meghalnék az unalomtól. Azon a területen kell kamatoztatnunk a tehetségünket, ahol a legtöbbet tudunk elérni vele. Nálam ez az irodalom. Oké, így nem állok szemben százezer kiabáló emberrel, őket biztatva; az irodalom ennél halkabb műfaj. Ülsz a szobádban a kezedben egy könyvvel, ami befolyásolja a gondolkodásmódodat, és ez végül kifejti a hatását.

Nem véletlen, hogy minden diktátor könyveket akar betiltani.

Önök is ezt tapasztalják most Magyarországon. A diktátorok tudják, hogy a könyvek veszélyesek. Én a legképzettebb az írásban vagyok, de néha írok politikáról újságcikkeket, hátha elérek velük valamit.

hvg.hu: A könyveiben nem a politika, hanem a szépség vagy egy felkavaró mosoly jelentik a legnagyobb veszélyt. Valóban úgy gondolja, nincs veszélyesebb egy gyönyörű nő mosolyánál?

J. K. S.: Ez attól függ, hol tart az ember az életében, amikor rámosolyognak. Fiatalon úgy gondoljuk, minden arról szól, hogy megtaláljuk a megfelelő embert, és eljussunk oda, ahová szeretnénk. Ha viszont már ott vagyunk, akkor is haladunk tovább, boldogan vagy sem; az élet mindig mozgásban tart. Ha úgy érzed, semmi nem változott negyven éve, ott valami súlyos baj van, akkor valamit feladtál. A huszonöt éves éned nem ugyanaz, mint a negyvenöt éves éned, és az is változik, akivel együtt élsz, ahogy a vágyaid és az álmaid is. Amikor erre ráébredsz, arra is rájössz, milyen nehéz embernek lenni, sőt néha egyenesen rettenetes. Egy írónak viszont semmi sem jön jobban annál, mint hogy senki sem tökéletes. Ha mind tökéletesek lennénk, semmi szükség nem lenne az irodalomra; megölne az unalom olvasás közben.

És igen, egy mosoly vagy egy arc is megváltoztathat mindent, még akkor is, ha az egészben nincs semmi logika, csak úgy megtörténik. És ez borzasztó, amennyiben ettől homlokegyenest megváltozik az életed, és többé semmi sem lesz ugyanolyan, mint az azelőtti életedben. Van az ABBA-nak egy The Day Before You Came című, melankolikus száma, ami arról szól, mi mindent csinált az énekes az azelőtti napon, hogy találkozott a másikkal, és addig nem is tudta, hogy valójában boldogtalan. Ez a pillanat a másikkal való megismerkedés előtt hihetetlenül izgalmas, ahogy írni róla is az. Mikor vagy boldog? Biztos vagy benne, hogy boldog vagy? És ha valaki egyszer csak rádmosolyog, mit tesz veled az a mosoly? Engedsz a szívednek, vagy árulást követsz el saját magad ellen?

hvg.hu: Tulajdonképpen egyetlen haláleset sem olyan ijesztő a könyveiben, mint egy-egy ilyen mosoly.

J. K. S.: Az élet ijesztőbb a halálnál. Az élettel neked kell megbirkóznod. Viszont ha meghalsz, onnantól úgyis halott vagy.