– Ritkán fordul elő, hogy egy ország két tudósa is Nobel-díjat kapjon ugyanabban az évben. Milyen hatása van ennek Magyarországra?
– Joggal lehet büszke az az ország, amelyik már korábban is számos Nobel-díjast tudott felmutatni. Az egyik legfontosabb, hogy a díj elismerést jelent Magyarországnak és elsősorban a magyar tudomány képviselőinek. Nemcsak kifelé van hatása az ország megítélése szempontjából, hanem nagyon erősen hat befelé is. Azt mondjuk, hogy az imázsnak mindig két irányultsága van: nemcsak az fontos, amit kifelé sugárzunk, hanem legalább olyan fontos az identitásunk erősítése. Egy ország életében, ha nem is tudja pontosan mindenki, hogy milyen súllyal jár, mit is jelent a Nobel-díj, de azt, hogy a díjban a világon első számú, egy kivételezett tehetségű és az emberiség javára nagyon komoly eredményt elérő tudós részesül, az egyértelmű. Ez mindenki életére úgy hat, hogy ezek vagyunk mi, képesek vagyunk a világon elsők lenni különböző területeken. Ilyenkor összekötődik az eredményesség a sporttal, az irodalommal, a művészetekkel, és összefonódik saját magunkkal. Közösen éljük meg a sikert.
– Mivel a Nobel-díjasaink amerikai és német egyetemet képviselve érték el a Nobel-díjat, a világ számára mennyire egyértelmű, hogy magyarokról van szó?
– Ezt tágabb értelmezésben kell nézni, például Liszt Ferenc nem is beszélt magyarul, mégis a magyar zeneszerzők legnagyobbikaként tartjuk számon. Magyarországnak nem az a feladata, hogy a világ valamely elismert személyisége kapcsán azt bizonygassa, hogy magyar vagy nem magyar. Ha a legnagyobb magyarként emlegetett Széchenyi Istvánt nézzük, akkor ő is felnőttként kezdett magyarul megtanulni, de mégis számos kiemelkedő intézményünk, építményünk, mint a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Lánchíd fűződik hozzá, ahogy Liszt Ferenc esetében is említhetjük a Zeneakadémia megalapítását, amely olyan örök értékű hagyaték, amelyet nem Bécsben, Párizsban vagy Londonban hozott létre, hanem Magyarországon, Budapesten. A Nobel-díjasainkra visszatérve a legfontosabb, hogy elfogadjuk-e, ők minek vallják magukat. Láthattuk pár nappal ezelőtt Szegeden, hogy Karikó Katalint mekkora ováció, szeretet fogadta, és ő ezt nagyon alázatosan köszönte meg, külön hangsúlyozva, hogy a szíve mindig is Szegedé marad. A másik Nobel-díjasunk, Krausz Ferenc is többször leszögezte, hogy a magyar tudományosság nevében, innen indulva érte el ezt a sikert. Azt gondolom, hogy ezek az emberek egyértelművé tették, minek vallják magukat. Az egy teljesen más kérdés, hogy a kiteljesedésükhöz hol volt forrás, lehetőség, intézményi rendszer. Ebben a tekintetben nem lehet összehasonlítani az Amerikai Egyesült Államokat vagy Németországot Magyarországgal, hiszen akár egy tudományos labor vagy a kutatások finanszírozásához szükséges háttér annak ellenére elérhetőbb ezekben az országokban, hogy a magyar kormány egyébként jelentős forrásokat fordít kutatás-fejlesztésre. A legfontosabb, hogy nem csupán mi, hanem ők maguk is magyarként gondolkodnak magukról, és innentől kezdve ez az országnak egy óriási siker. Még ha sokan próbálják is másként magyarázni!
– Az kétségtelen, hogy tehetségüket itthon kezdték el kibontakoztatni, egyetemi diplomájukat Magyarországon szerezték. Az ő sikerük visszahathat a magyar felsőoktatási intézményekre is?
– Meggyőződésem, hogy ma egy egyetemista, aki ott volt Karikó Katalin látványos fogadásán, érezhette azt, hogy akár ő is elérhet ilyen magasságokba, és komoly munkával, rengeteg befektetéssel a világ megnyílhat számára. Tehát nem csupán pillanatnyi üzenete van ennek, hanem a fiatalok perspektívákban is tudnak gondolkodni. Ezt olyan tudományosan rangsorolt listák erősítik, mint az a 2016-ban publikált lista, amely a világ tudósait vette számba, és akik között százkilencvenkilenc (!) magyart találunk. Erről írtunk cikket Sasvári Péter kollégámmal Hol születik a magyar tudomány? címmel. Az nagyon jól látható, hogy a listán felsorolt tudósok, akiket a jelenlegi akadémiai elnök, Freund Tamás vezet egyébként, az alapdiplomájukat Magyarországon szerezték, de később bizonyos nemzetközi projektekhez csatlakozva, vagy vendégoktatóként tudtak nemzetközi ismertségre szert tenni, hiszen így sokkal több emberhez eljuthatott a tudományos tevékenységük, viszont szinte mindannyian visszatértek, és a magyar tudományos életet gazdagították, soha nem fordítottak hátat annak. A cikkben pontosan elemezzük, miszerint a legtöbben az USA-ban, az Egyesült Királyságban, illetve Németországban kutattak, publikáltak, dolgoztak. A Magyar Tudományos Akadémiának nem fordítottak hátat. Ugyanezt gondolom Karikó Katalin és Krausz Ferenc esetében is, csak a lehetőségeik máshol tudtak kiteljesedni, ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy Krausz Ferencék egyik legnagyobb projektjét jelentős mértékben támogatja a magyar állam is.
Írta a Magyar Hírlap
