Egy Izraelben élő magyar nő mondta el lapunknak, hogyan élték meg a Hamász támadása óta eltelt időszakot.
„Félelmetes volt. Régen is azt mondtam, hogy amíg online tudok félni, folyamatosan a telefonomat nyomkodva, addig annyira nem kell parázni, meg persze van víz és áram… Majd, ha ezek már nem lesznek, akkor elkezdhetek félni igazán” – mondta lapunknak egy neve elhallgatását kérő magyar nő (nevezzük Dórának), aki 12 éve él a férjével Izraelben, ebből hat éve Petach Tikvában.
Nagyon rémes látnom, hogy az ismerőseim, kollégáim nagyon nincsenek jó állapotban, főleg ott, ahol gyerek is van”
– teszi hozzá.
Bár Petach Tikva központi város Tel-Aviv közelében, a légiriadók nagy része eddig mégis elkerülte. Ennek ellenére Dóráék mindig hallják a közelebbi városok szirénáit és a távolabbi, tel-avivi robbanásokat is. „Ezúttal itt is volt légiriadó” – meséli, hozzátéve: ez azt jelenti, hogy feltételezhetően voltak rakéták, amelyek az ő városukban csapódtak volna be. Ezeket a riasztásokat a Vaskupola nevű védelmi rendszer irányítja.
„Szerencsésnek érzem magam, mert mi új építésű házban lakunk, amelynek van sajat védelmi szobája. Az ismerőseim nagy része ugyanakkor – főleg Tel Avivban – régebbi házakban lakik, ahol jó esetben a pincében vagy a lécsőházban húzzák meg magukat. Ez nagy különbség akkor, amikor éjszaka vagy hajnalban kell kipattanni az ágyból. Mi csak az ablak nehéz vasát kell, hogy behúzzuk, valamint az ajtót kell becsuknunk, és visszafekhetünk” – meséli Dóra.
A magyar nő szerint ez a háború nemcsak a jelenleg zajló eseményekben különbözik a korábbiaktól, hanem abban is, hogy teljesen váratlanul érte őket. Míg korábban számítani lehetett a riadókra, „most semmi nem volt, csak szombat reggel 6:27-kor a riadó. Azonnal megnyitottam a helyi híroldalakat, de semmit nem találtam, csak a breaking newst, hogy rakétákat lőnek délről, amit eléggé pikírten fogadtam.
Ekkor az összes munkahelyi és baráti chat csoport beindult: mindenki azt kérdezgette, ki hogy van, él-e, hol van, és mindenki azonnal segíteni akart. Ez így ment egész nap.
Minket három sziréna ért: egy reggel, kettő este. Addigra persze a hírek is beérkeztek a túszejtésekről, ami új fénybe helyezte ezt az amúgy ismert és nem szeretett helyzetet. Fagyos döbbenet, és tényleg egy új korszak, vagy nem is tudom, mi tárult elénk a halottak növekvő számaival” – mondta a magyar nő. – „Egész nap rengeteg üzenetre kell válaszolnom. Nem csak a közeli, de távoli, régi ismerősök is rám írnak, a cégen keresztül külföldiek is üzenetekben fejezik ki együttérzésüket, Indiától Szerbiáig.”
Dóra egy helyi hi-tech cégnél dolgozik, ahogy a férje is. Reggelre sok üzenetet kaptak a cég vezetőségétől, amely teljes támogatásáról biztosította a munkatársakat. „Ha tudunk, dolgozzunk, az iroda nyitva áll, de megértik, ha valaki inkább a bunkerben húzná meg magát, ahogy azt is, ha nem tudunk munkába állni vagy külföldre mennénk” – magyarázta interjúalanyunk.
A lakosság reakciója az összefogás, Dóra szerint például elképesztően sokan adnak vért, sokakat haza is küldtek a cégtől emiatt. Emellett a városban rengeteg önkéntes adományközpontot állítottak fel, ahol – a délieket megcélozva – gyerekeket, időseket és katonákat támogatnak élelemmel.
A magyar nő a férjével hazautazna, amint lehet, bár most a helyfoglalás is akadozik a légitársaságoknál, amelyek közül több felfüggesztette a közlekedést Izraelbe. Egyelőre biztonságban vannak: szombat este óta csend van, bár, mint mondja,
gyanús ez a csend, hogy őszinte legyek. Remélem, keddig nem robbantanak cafatokra”.
HVG
