– Mennyire érzi a megkülönböztetett figyelmet kárpátaljai származása okán?
– Abszolút érzem, de ez teljesen érthető, hiszen Kárpátaljára esett a legkevesebb figyelem a külhoni területek közül az elmúlt harminc esztendő nagy részében. Most valóban sokkal nagyobb az érdeklődés Kárpátalja iránt, de ez szakmai szempontból nem a legszerencsésebb, mert nem ez a lényeg abban, amit írok, ugyanakkor mégis lényeges, hiszen az vagyok, onnan indulnak ki a gyökereim.
– Kárpátalja nyelvileg, társadalmilag talán kevésbé különült el Trianon előtt az anyaországtól, mint más területek, nagyon szorosan kapcsolódott Szabolcs és Szatmár megyéhez. Ez a kötetbe bekerült novellán is érezhető?
– Nyelvezetünkben és kultúránkban valóban a szabolcsi régióhoz kapcsolódunk leginkább, de a novella mégis jellegzetesen kárpátaljai, mert a Szovjetunió évtizedei, majd az azt követő átalakulás, az idegen kultúra behatása alapvetően rányomta a bélyeget az ottaniak életére. A szovjet években sem volt könnyű, de mégis csak volt egyfajta törvényesség, keretek voltak, az állam nagyon is érezhetően létezett. A rendszerváltozást követően az állam gyakorlatilag teljes mértékben kivonult az emberek életéből, és helyette semmit nem tudott kínálni, csak az anarchiát. A novellámban, amelyben egy abszurd helyzetet vázolok, erre is próbálok reflektálni. Ott marad egy kis közösség, és nem működnek az állami szervek, semmi nincs, ezért meg kell oldani a problémát önerőből. Ezek a megoldások nagyon sokszor megmosolyogtatóak, miközben nagyon is drámaiak a szociális vagy más szféra hiányában.
Az irónia segít a sorcsapások elviselésében
– Az ironikus humor, amely különösen szerethetővé teszi a novellát, a szovjet idők és az azt követő anarchia elleni védekezés eredménye, vagy egyébként is írói jellemzője?
– Úgy gondolom, hogy alapvetően van egy elég sötét humorom, de ez a kárpátaljai emberekre valóban jellemző. Felteszem, abból a nehéz sorsból adódik, amely az elmúlt száz évben kijutott nekünk. Humor és önirónia nélkül nagyon nehéz lenne túlélni ezeket a tragikus szituációkat. Azt a fajta búslakodást, szomorkodást, amely jellemző a magyar társadalomra, Kárpátalján soha nem tapasztaltam.
A szülőföld a Rábaszentandráson élő írót folyamatosan inspirálja
Fotó: MH/Török Péter
– Három évtizede Magyarországon él, ez mennyire hatott erre a kárpátaljai történetre?
– A diplomám megszerzését követően azonnal Magyarországon kezdtem el a pedagógusi pályafutásomat, és itt dolgozom azóta, így nyilván hatással van az írásaimra is. Hatott a nyelvezetemre, sokkal nagyobb lehetőségek nyíltak meg előttem, hogy aktív szereplőként vagy szemlélőként a kulturális életbe bekapcsolódjam. Ugyanakkor inspirált is, hogy Kárpátaljáról valamilyen formában lenyomatot hagyjak, és megpróbáljam megőrizni azokat az impressziókat, amelyeket ott szereztem, és amelyek itt hiányoznak, vagy már onnan is eltűntek.
Barátok a szülőföldről
– Tartja egyébként a kapcsolatot a kárpátaljai írókkal, költőkkel?
– Fizikailag nehezebben, konkrétan Dupka Györggyel, Vári Fábián Lászlóval és Gerzsenyi Gabriellával, mert az Együtt folyóiratban publikálok jómagam is. A kapcsolattartás azért is nehézkes, mert Rábaszentandráson élek, így Bécs közelebb van hozzám, mint Budapest. De az írók mellett más kárpátaljai művészekkel is tartom a kapcsolatot, például a Nemzeti Színházban játszó Szűcs Nellivel, aki barátom és volt osztálytársam, valamint a férjével, Trill Zsolttal.
– Élnek jelenleg is rokonai a Kárpátalján?
– Édesanyám lényegében folyamatosan itt lakik, néhány házra tőlem. Édesapám viszont az év nagyrészét Kárpátalján tölti, és sokkal kevesebbet itt. Ő nem tud elszakadni a szülőföldjétől, ezért aztán állandó izgalomban, aggodalomban vagyok, hiszen Ukrajnában a háború előtt is bármi lehetséges volt, most pedig még inkább. Tavaly novemberben a nagybátyám temetésén voltam utoljára odahaza. A háború kitörése óta azért nem járok vissza, mert nem olyan egyszerű a határátkelés, bármikor határzárat rendelhetnek el, októbertől a nőket is nyilvántartásba veszik, ha eddig már nem tették meg, és mivel ott születtem, még mindig megvan az ukrán állampolgárságom is, tisztában vagyok vele, hogy bármikor valakit nemkívánatos személynek nyilváníthatnak, vagy éppen ott sütnek rá valamilyen mondvacsinált vádat. Nekem ugyan nagyon sok barátom, volt osztálytársam ukrán, de ugyanakkor vannak közöttük oroszok is. Mindezért csak halaszthatatlan esetben megyek haza. Így is folyamatosan aggódom, hiszen katonaköteles unokatestvéreim is élnek kint.
– Ez a háborús helyzet íróként inspirálja?
– Okvetlenül, egy esszé-novellát írtam is, amely alapvetően háborúellenes, az a címe, hogy Nem kell félni. Több laphoz elküldtem, és legnagyobb meglepetésemre egy olyan médium közölte, a Népszava irodalmi rovata, amelytől egyáltalán nem számítottam erre, de annál nagyobb az örömöm, ha mások is úgy gondolják, hogy a béke mindennél fontosabb.
Egy megrázó alkotás kiadót keres
– Az nem merült fel, hogy az unokatestvérei viszontagságait jelenítse meg?
– Gondoltam rá, de most még annyira aktív ez az állapot, és olyan sok érzelmet korbácsol fel, hogy nem lehet objektívan írni róla. Másrészt kész van a kéziratom, amely négy kárpátaljai nőnek a sorsáról szól, mindaz a sorstalanság, ahogy nevezni szoktam, amelyet a rendszerváltozás nyomán meg kellett hogy éljenek. Ez egy nagyon megrázó, tragikus írás, amellyel most ott tartok, hogy megfelelő kiadót és szerkesztőt keresek, akivel még dolgozni lehet rajta.
– A szülőföld eddigieknél is súlyosabb problémái íróként aktívabbá teszi?
– Nehezen író ember vagyok, de amikor már tudom, miről szeretnék mesélni, akkor könnyen megy az írás. Sokat vajúdom, mert amíg nem tudom, hogy a történettel mi a célom, addig nem vetem papírra a gondolatokat. Meg kell érnie bennem, hogy mi az az üzenet, mi az az érzés, amelyet én el akarok mondani. Így vagyok a háború témájával is. Az az írás, amelyről beszéltem, egy nagyon intenzív érzésből született, aelyeit a legutóbbi látogatásom során egy légiriadó gerjesztett, és amely egészen más a tévén keresztül, mint amikor ott állunk a közepén.
Írta a Magyar Hírlap
