Molnár Ferencről és Karinthy Frigyesről is megállapították koruk kritikusai, hogy a humorra, a szórakoztatásra fecsérelték a csodálatos tehetségüket. Ez a fajta véleményformálás olyan több száz év előtti elgondolásokon alapszik, hogy a humor csak ott indokolt, ahol valamilyen visszásságot szükséges kipellengérezni.
De éppen Molnár Ferenc és Karinthy Frigyes művei a legjobb példák arra, hogy humorral, derűvel, kacagtatással is lehet teljes világot ábrázolni, ahogy még a reneszánsz idején és korábbi korokban gondolták.
Az Egy, kettő, három című egyfelvonásos, és a Nemzeti Színházban most bemutatott előadás az egyik legkiválóbb példa a fentiekre. A történet nem azért izgalmas, mert nem tudjuk, mi lesz a vége, hanem azt nem tudjuk, hogy Norrison úr, a gyárigazgató ( Schnell Ádám) hogyan farag egyetlen óra alatt kifogástalan úriembert és kiváló partit a szegény szocialista taxisofőrből (Steenhuis Raul eh.), aki megejtette Norrison úr náluk vendégeskedő amerikai unokahúgát, Lydiát (Varga Anna Zsófia eh.) És főként, hogy bármit tesz is Norrison úr, mitől fogjuk mi ezt a történetet elhinni, hitelesnek, és valamilyen módon igaznak és a magunk számára is fontosnak érezni.
Norrison szerepében Schnell Ádám bravúros alakítást nyújt
Fotó: Török Péter
Molnár Ferenc nagyon is tudja a módját annak, hogyan kapcsolja össze a maga tündérmeséjét a mi nyers és fájó tapasztalásainkkal, botránkozásainkkal, kudarcainkkal, reményeinkkel, vágyainkkal, és azzal titkos tehetségünkkel, hogy mégis csak tudjuk, mi az élet. Azonnal megérezzük, ha a színpadon arról van szó.
Az Egy, kettő, három című egy felvonásos különlegesen bravúros alakítás lehetőségét kínálja a Norrisont alakító színésznek, akinek nem csak rengeteg szöveget kell úgy elmondania, hogy hol sírjunk, hol nevessünk, hanem az egész előadás tempóját meg kell adnia, mert ez a gyári világ, és benne a bókokkal, figyelmességekkel olajozott embergépezet körülötte forog. Ő teremtette, ő működteti, nélküle egy légy sem szállhat be az ablakon. És ő képes úgy nyomogatni a gombokat, hogy a gépezete egy óra múltán, mire megérkeznek Lydia szülei, készen köpje ki a taxisofőrből lett nemesi származású vagyonos fiatal igazgatót. Schnell Ádám nem csak a szöveggel és a tempóval bánik bravúrosan, hanem pont úgy mutatja meg a sikeres, folytonosan a saját érdekeit hajtó, mindent kontrolláló, mindig távolságtartó vezetőt, ahogy a néző ismeri ezt az embertípust, és ahogy a nézőt irritálja az ilyen ember, és szívesen megnézné, milyen, amikor leteszi a páncélt.
Gróf Dubois-Schlottenburg (Tóth László) örökbe fogadja Fusz Antalt (Steenhuis Raul eh.) – Norrison úr (Schnell Ádám) ezt is simán el tudja intézni
Fotó: Török Péter
De vajon ki vagy mi tudja kimozdítani a szerepéből Norrisont? Maga az élet.
Amikor elé áll az öntudatos és gyönyörű (Varga Anna Zsófia eh.) Lydia azzal, hogy hónapokkal korábban férjül vette a taxisofőrt, aki vezetni tanította, és – anyának érzi magát.
A Madách Imre Az ember tragédiáját idéző fordulat Molnár Ferenc részéről időzített bombának bizonyul, és fel is robban, amikor először megpillantjuk a kajla kis sofőrt (Steenhuis Raul eh.), akinek semennyi észre és semennyi küzdésre, vagy parancsolgatásra nem volt szüksége ahhoz, hogy helyet csináljon magának és a családfájának. Csak az élet sodrát, az ösztöneit és az érzéseit követte, és mindennek következtében Norrison úr már nem azt teszi, amit akar, hanem amivel menti az irháját, és amivel az új családot helyzetbe hozza.
Az élet előtt, a Teremtő munkája és egy születendő gyermek, egy új család előtt le kell tennie a fegyvert, és át kell adnia a helyét, hátralépni, és a fiatalokat, tapasztalatlanokat, másmilyeneket maga elé engedni, akárhogy is képzelte el a jövőjét.
Van egy pillanat az előadásban, amikor a nézőben ugyanazok a kapuk nyílnak ki, mint amikor a saját életében következik szívszorító sorsforduló. Vagyis: érezzük, hogy élünk. Nem minden Egy, kettő, három előadáson születik meg ez ilyen teljességben, mert kell hozzá az is, ami nem mérhető, nem kigyakorolható, például Varga Anna Zsófia női megnyílása, a személyiségéből fakadó természetes erotikus kisugárzása. Ma már alig lehet látni valódi erotikát színpadon, filmen. Elkopott, lekopott valahol, elvesztettük, nem vigyáztunk rá, pedig semmivel nem pótolható. Ugyanígy Steenhuis Raul is olyan személyes módon, olyan kisugárzással, üdeséggel van jelen a színpadon, ami lehetővé teszi a katartikus pillanat megszületését.
Bodrogi Gyula letisztult, és szívvel, bölcsességgel megformált alakításában is sok örömet találhat a néző. Az embergépezetben elkopott hűséges titkárként fájó emberi tapasztalatok hordozója, aki, bármi történik is, nem tudja nem szeretni Norrisont és a gyári világot, amelyben eltelt az élete.
A jelentkezők nem kardalosnék akarnak lenni, hanem szerepeket próbálnak kiudvarolni – Kristán Attila (direktor), Ficsor Máté eh. (zeneszerző) és Varga Anna Zsófia eh. (Széll (kisasszony)
Fotó: Török Péter
Kristán Attila, aki az Egy, kettő, háromban kisebb, humoros szerepet alakít, Az ibolya című egyfelvonásosban színházi igazgató, aki kardalosnénak való színésznőket válogat. Jelentős ugyan a felhozatal, de senki nincsen kedvére. Nem akarnak a karban szerény pénzért fellépni a jelentkezők, hanem mind nagyobb szerepet akar, és ehhez a szereposztó díványt próbálják igénybe venni, na, de a mi igazgatónkat más fából faragták. Csakhogy akármilyen is ez a megfáradt, megkeseredett, a szakmaszeretet hiányát, a durva felkínálkozást megvető direktor, attól még őrajta is kifoghat az élet, amint ki is fog Molnárnál mindenkin, aki a szíve, ösztöne, vágyai ellen megy.
Kristán Attila úgy tud beszélni az igazgató szerepében a fásultságáról, csalódottságáról, úgy tud keseregni, fintorogni, egész testével bánkódni és mérgelődni, a hogy nézőnek megjön a kedve a kacagáshoz, és úgy tud megnyílni, szemérmesen szeretni, hinni, hogy a nézőnek gombóc nő a torkába, és bepárásodik a szeme.
A végzet munkáját segíti a zeneszerző (Ficsor Máté eh.), beteljesíti Ilonka (László Rebeka eh.) és az áldozat, a direktor (Kristán Attila)
Fotó: Török Péter
A végzet munkáját segíti a színház zeneszerzője, akit Ficsor Máté eh. alakít, és beteljesíti Ilonka, akit felváltva Bubik Réka eh., és László Rebeka eh személyesít meg. László Rebeka Molnár korának szépségideálja lehetett volna griberlis mosolyával. Csodálatos tájszólása is megragadja a nézőt, kiváló diftongusokat és kakuminális t-ket hallhatunk. Egyáltalán nem mindenkinek áll jól a tájszólás, nem is mindenki képes hitelesen és pontosan kiadni ezeket a hangokat. Egy ilyen alakítás hozzájárulhat ahhoz, hogy a tájnyelvet a magyar színpadokon és filmeken ne csak a vidéki emberen való csúfolódás eszközeként használják, hanem értéknek tekintsék, ahogy a néprajz, népművészet, a táncházi kultúrán felnőttek világában mindig is az volt.
László Rebeka a színpadon minden ízében, rezdülésében valódi falusi lánnyá változott, aki a direktor úr előtt őszintén kiteszi szívét-lelkét, és hisz abban, hogy őszinteséget és szerető szívet kap cserébe. Csodálatos bolondságokat mond, amelyeken hol nevetünk, hol megfontoljuk együgyű bölcsességüket, de van olyan, amit magunkkal is viszünk, mert még sokadszor is mulatságosnak hat.
Rátóti Zoltán 2014-ben Kaposváron már megrendezte a két egy felvonásost. Most nem az volt a célja, hogy felújítsa a korábbi előadást, hanem színművészetis osztályának tananyagaként kezdtek dolgozni a két darabbal, amikor Vidnyánszky Attila révén lehetőséget kaptak arra, hogy bemutassák a nagyközönségnek, és hogy a szerepek egy részét tapasztalt, közismert kiváló színészek alakítsák.
A közös munkából érzékeny, pontos, kiváló és felszabadító előadás született, bravúros alakításokkal, katartikus pillanatokkal, sok nevetéssel és sok megéltséggel, életbölcsességgel.
Írta a Magyar Hírlap
