A szobrász műteremházában mindennek megvolt a maga helye. A világos nagyszobában állt a rajzállvány. Egy valamikori mérnökhallgató hagyatékából került ide. Ebben a szobában folyt a kisebb szobrok mintázása agyagból. A szomszéd helyiség a bronz kisplasztikák végső formába öntését szolgálta. Ezek az öntőmestertől kerültek ide, minden felesleges fémrészt le kellett szedni róluk, ez volt a sorjázás. A következő munkafázis a polírozás volt. Elektromos fúrógépbe fogott célszerszámokkal dolgozott kezdetben maga a mester, majd a fémmunkákat átvette a lakatos-műszerész képzettségű Angyal Józsi, aki egyébként afféle házi mindenesként dolgozott ott. Pedellusnak neveztük. Olyan gyorsan és lelkiismeretesen készítette elő a Melocco-plasztikákat a polírozásra, hogy más, neves szobrászok műveit is a kezére adta alkalmazója. Így került oda egy sorozat Borsos Miklóstól. Az elnagyolt, lendületes kontúrú figurák első darabját Angyal Józsi alaposan megmunkálta. Büszkén mutatta az eredményt, kicsit megigazítottam, sütötte le szemét, lecsiszoltam azt, ami nem volt a helyén. A jellegzetes Borsos-féle felületekből így tehát egy fényes, kuglibábszerű tárgy lett. Melocco ezt kirakta az ablakba, és azt mondta, Józsi, ezentúl ilyet nem szabad csinálnod. Ne reszelt át Borsos Miklós munkáját. Értettem, mondta a pedellus, és soha többé nem került ki a kezéből ilyen átszerkesztett alkotás.
Külön helyisége volt a gipszöntésnek, egy nagyobb szobában volt a kőfaragó műhely, mellette az én asztalos szobám. Egyre több munkám volt. A gipszalakok favázainak összeállítása, a különböző berendezési tárgyak elkészítése. Általában a legolcsóbb faanyaggal, tetőléccel dolgoztam. Ebből csináltam például egyik legelső munkámként egy kubista padot az udvarra. Melocco kipróbálta, ücsörgött rajta egy darabig, aztán azt mondta, ez szép, de nem jó, életemben nem ültem még ennyire kényelmetlen padon. Nagyobb sikere volt az előszobafalaimnak. Ezeket már szépen meggyalult és lecsiszolt fenyődeszkákból raktam össze, látványos rézfogasokat csavaroztam rájuk. Első megrendelőim között volt Péntek Miklós, a falu egyik szószólója. Amikor hazabuszozott Budapestről a munkából, mint annyi mindenki másnak, neki is a kocsmába vitt az útja. Nem volt ivós, leginkább beszélgetni ment be oda. Állt az a sok ember a nagy bádogpult előtt, ki egyedül, ki többekkel, és zümmögött az ilyen helyeken kötelező zsivaj. Akkoriban az emberek még beszélgettek egymással. Gyakran kinyilallt a tömeghangból egy éles mondat, mikor tűnik már el a francba ez a vörös varangy? Péntek Miklós nevezte így Kádár Jánost. Amikor felszereltem náluk az előszobafalat, valami furcsa áhítattal nézték a munkámat. Hát hogy tudtál ilyet csinálni tanár létedre? – villant rám Péntek Miklós szeme, egész normális gyerek vagy te, hunyorgott elismerően.
Télen nehéz volt kifűteni a nagy házat. Két átfagyoskodott év után Melocco kapott Maros Tamás építésztől egy tervrajzot, ami a szibériai faházakban meleget adó, téglából megépített kéménykályhák felépítésének munkafázisait ábrázolta. A szobrász egy hónap alatt összerakta a hatalmas építményt, és a következő évtizedekben a műteremházban telenként senki nem fázott.
Írta a Magyar Hírlap
