Mostanában sok szó esik a magyar játékosok erőnlétéről, képzettségéről. Tagadhatatlan az a tény, hogy mind a fizikai, mind a technikai felkészültségi szint terén nem állunk jól. Adódik a kérdés: Mit tehetnénk az előrelépés érdekében?
Kovács László (fotó: jochapress)
Egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen esik szó egy fontos komponensről a „szenvedésről”, annak vállalásáról, elviseléséről. A szenvedés szó, első hallásra eleve idegen a sporttal kapcsolatban. Inkább az örömszerzés forrásaként aposztrofáljuk. Az élsport – de ide sorolhatjuk a táncok minden formáját – magas szinten bizony sok lemondással, fájdalommal, pszichikai igénybevétellel jár. Aki nem rendelkezik génekbe kódolt rátermettséggel – a mi sportágunkban, a kézilabdázásban, a labdás ügyességgel, lövő erővel – annak sokat kell tenni a sikerért.
Külön kategória a fájdalomtűrés, ami a kapusoknál a hárított labda ütéseinek elviselése, a mezőnyjátékosoknál a0 test-test elleni ütközés fájdalmának a tudomásul vétele, az eséseket, zuhanásokat a sportág mindennapos velejárójának kell tekinteni. Sajátos mentális erőt igényel a sérülések – sajnos a sportágunkban elég gyakoriak – utáni rehabilitáció, majd azt követőleg, zavartalanul nekilátni a komoly munkának.
Ahhoz, hogy magas szinten képes legyen valaki teljesíteni, a szinte naponként jelentkező pszichikai nyomás mellett, a játékosnak elengedhetetlenül rendelkeznie kell komoly kiegyensúlyozottsággal, monotóniatűréssel. Egy vereség után, mint csapattagnak, de győztes mérkőzést követőleg egyéni játékosnak is deprimáló lehet a rossz forma.
Itt jön a kérdés, mit tehet az edző ebben a sok komponenses feladathalmazban?
A legfontosabb, hogy építő jellegű kapcsolatot építsen ki a csapat és az egyes alkotórészek, az egyének között, amiben a vezető szerep az övé. Ennek persze vannak feltételei. Ismerni kell a csapatkohéziót, a belső viszonylatokat. Ismerni kell minden egyén adott repertoárját a taktikai repertoár kialakításához.
Az edzésmunkáját mindig megtervezve, felkészülten vezesse. A legnagyobb feladat pedig a élsport iránti elköteleződés és a vele járó lemondások, fizikai és pszichikai traumák elviselésének, a szenvedni tudás képességének kiépítése. Megkockáztatom, hogy az edzőnek meg kell szerettetnie versenyzőivel ezeket a kínos erőfeszítéseket. Sokszor el kell juttatni őket a fájdalomküszöbig. Tudom ez – mint korábban jeleztem – idegenül hangzik a sporttal kapcsolatban. Valójában, miről beszélünk, mit érzünk egy rohanó, oda-vissza indítást végzés során: egy fájdalmas légszomjat. A súlyzós gyakorlatoknál az igazán hatékony alig teljesített gyakorlatnál remegünk az erőfeszítéstől. A modellezett 100 százalékos mérkőzéshelyzetek testi kontaktusai is lehetnek fájdalmasak. De – a teljesség igénye nélkül – az esések, vetődések, sáncolások, mind-mind fájdalommal járnak. Ezeket a játékelemeket úgy kell realizálni, hogy a játékos saját tevékenységét ne érintse negatíve.
Az egyénnek akkor tud az edző a legtöbbet adni, ha érzi a feléje irányuló szeretetet, törődést. Minden munkáját reálisan értékeli, tartózkodik a túlzó minősítésektől: se jobbnak, se túlzottan rossznak ne ítélje meg a látottakat, de egyértelműen jelölje ki azt az utat ami, a fejlődést segítheti.
Elharapódzott az a szokás, hogy a profi edző nem vesz részt minden közös foglakozáson. Nem nagyon értem, miként tud így tájékozódni a csapata erőnlétéről, Ha néznék a labdarúgóknál a pályaedzők munkáját, felfedezhetnék, hogy a vezetőedző ott van a nem taktikai jellegű edzéseken is. Jelenléte feszesebbé teszi az egészséges munkamorált. Bocsánat, hogy saját érzéseimről beszélek – nem szerencsés -, de el nem tudtam képzelni olyan edzést, amin nem vettem részt. Kapusedzőm, erőnléti edzőm sem volt soha. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy jól felkészült – a kézilabdázás vonatkozásban is – erőnléti edzőt foglalkoztatni nem lehet, de a vezetőedző ilyen esetben is legyen jelen minden tréningen.
Sikertelen gyakorlatnál, nem elég azt mondani, hogy szxr. Mondd el, hogy mi a hiba, és hogyan lehet kijavítani. Ehhez meg kell tudni állapítani, hogy mi az ok. Technikai fogyatékosság, a fizikai erő hiánya, a játék lényeges viszonyulási pontjainak/taktika/ nem ismerése, vagy tagadása a sikertelenség mozgató rúgója. Mind-mind más eljárást igényel. A lényeg, hogy a játékost meg kell nyerni a közös munkára.
Kovács Péter barátommal beszélgetve erről a témáról, fontos dologra hívta fel a figyelmemet. Amennyiben sikeres dolgot hajtunk végre, az jelentős dopamin hormont/öröm hormon/ generál, ami nagy segítséget adhat a nehéz helyzetek – lelki és/vagy fizikai traumák – elviseléséhez. Ha látod, hogy a játékosod élvezi, a nagy erőfeszítést igénylő feladatok sikeres végrehajtását, amit kiszabtál neki, megnyerted a sportág számára egy életre.
(Kovács László, Európai Mesteredző)
Post Views: 3
