Aki ült már benne, az soha nem feledi. Fel és le pattog, átgázol árkon, bokron, mocsaras utakon, nyögve, de legyőzi a havas tájat, és elvontat jó pár más járművet még annak ellenére is, hogy a motorja kissé gyengécske. Létezik belőle idehaza sebesültkihordó, darus, műszaki, előre tolt repülésirányító, mobil harcvezetési, vegyi sugárfelderítő, tüzérségi figyelő és parancsnoki kivitel, de akad sok más mellett páncéltörő rakéták cipelésére alkalmas változat is.
A beltere legendásan puritán, mindenütt kilógó „akármik” teszik nehézzé – és menet közben olykor veszélyessé – a helyváltoztatást. Ha megsérül az elülső ajtó gumírozása, akkor szó szerint a vezető és a mellette ülő ember ölébe csöpög a víz. Nyolc, böszme méretű kereke van, előszeretettel zabálja föl a saját gumijait, nem éppen keveset fogyaszt, a páncélozása pedig régen sem volt túlzottan erősnek tekinthető. A tornya nem stabilizált és nem motorizált – az pedig csak hab a tortán, hogy e felső lőállását vélhetően olyan szovjet mérrnök tervezte, aki aztán soha nem ült bele abba, amit kitalált.
Az orosz legenda szerint az illető így állt bosszút a hadseregben töltött (kényszer)évekért.
Dombnak föl- és le, porban és sárban is elmegy – hibája van sok, mégis bevált, és szereti a legénység
Fotó: MH archív / Hegedüs Márta
Az „A” kivitel fegyverzete viszont tekintélyt parancsoló. A misszióban szolgálók szerint, ahová a 30 milliméteressel odapörköltek, ott többet senki nem kért enni. S hogy nem a vakvilágba beszélünk, igazolja egy, a honvédség által 2009 elején végzett lőpróba. E szerint a szóban forgó 2A72 GRAU típuskódú, nagy tűzerejű 30 milliméteres gépágyú páncéltörő lőszert tüzelve még a nem korszerűsített T–72 közepes harckocsik alvázát is képes átlőni oldalirányból, akár négyszáz méter távolságból. És a teljes képhez hozzátartozik, hogy minden hibájuk ellenére beváltak azok a fentebb említett alverziók, melyeket az idők során hozott össze belőlük a honvédség.
Az a hír járja, hogy Oroszország után nálunk áll-állt belőle a legtöbb a rendszerben. Ha hihetünk a nyilvánosságra került információknak, akkor a sima 80-asból több mint négyszáz, míg a 80A változatból legkevesebb százhetven akad a sereg birtokában. Pár éve kapott belőle a TEK – olykor bemutatókon lehet látni az ő példányukat is.
Azt, hogy mennyit gyártottak belőlük összesen, legfeljebb csak az égiek lennének képesek megmondani. Egyesek szerint négy- mások szerint ötezret. Ami biztosabbnak tűnik, hogy eleddig huszonhét állam rendszeresítette. Például Törökország, Észak- és Dél-Korea, Indonézia vagy Üzbegisztán. Persze mindenütt igyekeztek tuningolni, így korunkra egészen fantasztikus kivitelekkel szembesülhet az, akinek a hobbija a BTR–80-as metamorfózisának követése a világhálón.
Elméletileg műúton nyolcvan és kilencven között képes száguldani – de ember legyen a talpán, aki erre az élményre vágyik.
Missziós katonák felkészítése a Bakonyban
Fotó: MH archív / Hegedüs Róbert
A tizenhárom tonna fölötti tömeg persze tekintélyt parancsoló, de ilyen sebesség mellett a nyolc terepgumival azért könnyen úgy érzi az utas, a gép valójában nem A-ból B-be akarja elvinni, hanem a lelkét kirázni. Persze, mint minden tisztességes harcjármű, ez is képes a vízen haladni. Ha a kezelője nem feledi el lehajtani az orrlemezt, akkor óránként szédületes hét-kilenc kilométert lehet megtenni a hullámok hátán. Egy feltöltéssel közúton pedig hatszáz kilométerre biztos eljutunk a kiindulási helyünktől.
A motortérben egy 190 kW-os, azaz 260 lóerős V8-as Kamaz erőmű dübörög. Egyébként meglepően halk – mármint a megszokott orosz berendezésekhez képest. Hossza 7,6 míg szélessége kevés híján három méter. A menetirány szerint egy-egy masszív oldalajtaja van, ahol a zárásuk során azért jó, ha figyelünk az ujjainkra.
A BTR-ek utódja a Lynx és a Gidrán lesz. Nagyjából olyan ez, mintha egy Lada Nivából átülnénk egy álomszép, ma gyártott terepjáróba, amiben még légkondi is akad – a többi szolgáltatás pedig már csak hab a tortán.
Írta a Magyar Hírlap
