LMA
2023. szeptember 25. hétfő. 9:51
Az izraeli légierő (IAF) korábbi főnöke, Amikam Norkin vezérőrnagy egyszer azt találta mondani, hogy hazája az F–35-ösök 2017-es rendszerbe állása idején egyetlen repülés során olyan mennyiségű új hírszerzési adatot lapátolt össze, ami más felderítőrendszerekkel hetekig tartott volna. Mivel az izraeli katonatisztek általában nem a szószátyár emberek sorait erősítik, talán érdemes egy kissé utánanézni, mire képes a szóban forgó, első tesztrepülését 2000-ben végző F-35-ös vadászbombázó.
Az F–35 Lightning II egy úgynevezett ötödik generációs, egy hajtóműves vadászbombázó, amelyet nemzetközi kooperációban a Lockheed Martin, valamint a BAE Systems és a Northrop Grumman fejlesztettek az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Ausztrália, Hollandia és Olaszország részére. A „fémmadárral” az F–16 Fighting Falcon, az F/A–18 Hornet, a Harrier és az F–117 Nighthawk gépeket tervezik leváltani. Az F-35-öt a nemzetközi (szak)sajtó pártállástól és nézőponttól függően vagy ajnározza vagy „temeti” – ám az igazság, mint mindig, ezúttal is középütt lehet. Ami viszont közismert, magát a fejlesztési programot a kezdetektől fogva rendkívül súlyos költségtúllépések és nagy késések jellemezték – továbbá az sem tett túl jót a hírének, hogy a legfőbb beruházó, azaz az Egyesült Államok kevéssé vette figyelembe partnerei igényeit.
Annak ellenére sem, hogy azok állták a kassza egy jelentős részét.
Az F–35 történetének – ha szabad ezt a kifejezést használni – csírái az 1990-es évek elejére nyúlnak vissza. Az X-35 jelű tesztgép első felszállására 2000 őszén került sor, míg a hivatalos hadrendbe állítás 2016-ban történt – azaz látható, hogy valóban egy friss eszközről beszélünk.
A dán légierő egyik vadásza
Fotó: AFP/Ritzau Scanpix/Bo Amstrup
Az eredeti tengerentúli elképzelések szerint az F–35-öt döntően a sokkal erősebb F–22 Raptorral együtt tervezik bevetni – amelynek egyik oka az, hogy a légi harcban az F–35 (egyesek szerint) „viszonylag” gyengének (mások szerint csapnivalónak) tekinthető és a hatótávolsága sem túlzottan acélos. Utóbbihoz adalék: az F–35 egy feltöltéssel durván ezer, míg az F–22 háromezer-kétszáz kilométert képes megtenni. A legnagyobb magasság tekintetében pedig szintén a Raptor javára üt ki az összevetés, hiszen az csaknem húszezer, az előbbi pedig „csak” tizenötezer méterre tud fölemelkedni.
Ugyanakkor az is igaz, az F–35 lopakodó tulajdonságai kimondottan jónak tekinthetők. Furmányos fedélzeti eszközeit alapvetően a közép- és kis hatótávolságú légvédelmi rakétakomplexumok valamint az ezekhez tartozó lokátorok ellen optimalizálták. Ugyancsak tekintélyt parancsolók a zavarási képességei – ám ennek megértéséhez csekélység el kell merülni a matematikában.
Az ellenséges célpontra kisugárzott rádiófrekvenciás teljesítmény ereje a radarsugár méretétől vagy szélességétől függ. Minél szélesebb a rádiófrekvenciás nyaláb, annál inkább nő a kisugárzott teljesítmény területi eloszlása – azaz így lesz egyre kisebb az egységnyi felületre jutó teljesítmény. Ez a magyarázata annak, hogy a fejlesztőmérnökök folyamatosan igyekeznek a lokátorokkal minél kisebb szélességet – ha tetszik: látószöget – elérni.
Az F–35-ös radarjának sugárnyaláb szélessége mindössze nagyjából két (!) fok – míg egy modern zavarókonténer általában harminc-negyven fokra képes. Ez a mindennapokban annyit tesz, hogy egy ilyen blokk tizenöt-hússzor nagyobb területen szórja szét a jeleit, mint egy F–35-ös. Azaz egyező teljesítmény mellett az F–35-ös lokátora nagyságrendekkel nagyobb sugárzott teljesítményt fog generálni a célon. A különbség akkora, hogyha az F-35-ös radarja a csúcsteljesítményének csak a töredékét használná, még mindig többszörösen hatékonyabban „kergetné sírba az ellenséget” mint a legmodernebbnek tartott zavarókonténerek közül bármelyik.
Kissé szögletes – de a kivitel nagyban segíti a lopakodóképességet
Fotó: AFP/Jonathan Nackstrand
Természetesen az összehasonlításokat a végtelenségig lehetne folytatni, s folyamatosan akadna olyan szempont, amelyben vagy az F–35 vagy valamelyik társa győzedelmeskedne. Ami azonban biztosan kiemeli a sorból, az az, hogy ez a gép lett az egyetlen, amely valóban képes passzív módon az infravörös spektrumban dolgozni. A szerkezet burkolatába fél tucat infravörös kamerát helyeztek el, amelyek egyrészt állandóan a szférikus teret figyelik, másrészt érzékelik a megjelenő célokat. Egy teljes gömb körülbelül 41 000 négyzetfok, míg a radar ebből körülbelül tízezret lát.
A neten elérhető információk szerint e „műszemek” jelei egy számítógépbe futnak be, ahol a program meghatározza a lehetséges fenyegetések földrajzi helyzetét. A berendezés nem csak más gépeket, de ezerkétszáz kilométerről a ballisztikus rakétákat és (például) a harckocsik tüzelését is érzékeli. Az pedig szinte csak hab a műszaki csodatortán, hogy e fedélzeti PC egyszerre akár több száz célpontról is képes adatokat szolgáltatni.
Írta a Magyar Hírlap
