A kitüntetések és díjak kiválóan segítették a neves emberekkel kapcsolatba kerülni vágyók eligazodását. Minél rangosabb elismerés-gyűjteménnyel rendelkezett valaki, annál több érdeklődőt vonzott. A késő kommunizmusban is volt Kossuth-díj, Nobel- és Oscar-díj, Kiváló és Érdemes Művészekből nagy volt a felhozatal. Nem tudom hova tenni a magam érdeklődéshiányát ezekkel kapcsolatban. Amikor egy-egy híres illetővel volt szerencsém találkozni, egyszer sem tudtam elájulni a megtiszteltetéstől. Pedig, ha efféle élményeim listáját összeállítanám, az igen hosszú lenne. Nem dicsekvés ez, nem érdem, tény. Azért néhány jellemző esetet előszedek, bár korábban már beszéltem is egyről. Találkozásomról Melocco Miklóssal. Ahhoz, hogy kapcsolatunk már az első pillanattól kezdve könnyed és minden elemében természetes volt, talán éppen ennek a sznobizmustól mentes világlátásomnak is köszönhető. Nincs és nem is volt ebben semmiféle tiszteletlenség, önteltség és nagyképűség egyáltalán nem. Van az elismerésnek egy normális, természetes formája. A mindenkit megillető tisztelet.
Melocco tehát ott állt a háza előtt, a Trabantja mellett. Második találkozásunkkor az autó műanyag tetejét ütögette, és azt ismételgette: a franc egye meg. Mit? Kérdeztem köszönés helyett, hát a kéziratomat, válaszolt. Elég bután nézhettem, hogy lehet egy szobrásznak kézirata? Tudod, fordult felém már kissé meghiggadva Melocco, írtam egy detektívregényt, a paksamétát, mielőtt elindultam volna, ráraktam a Trabantra. Nem igazán értettem. Aztán odajött valaki, mint most te, és mindenáron beszélgetni akart. Művész úr így, művész úr úgy. Alig tudtam levakarni magamról, beugrottam az autóba, örültem, hogy megszabadulok a rajongótól anélkül, hogy durvábban kellett volna rászólnom. Na, ekkor tűnt el a regény. Levitte a menetszél. A hátrasüvítő lapokat nem vettem észre, már csak itthon állapítottam meg, hogy írásos remekművemet elfújta a szél.
Látom, szerencsére nem vagy olyan rajongóféle típus, gyere be, kávézzunk egyet. De ugye nem akarsz a művészetekről beszélni? – sandított rám gyanakodva. Hát minek nézel engem? – kérdeztem vissza –, annyi másról annyi minden más érdekelhet minket – válaszoltam. A kávézással kezdetét vette egy máig tartó barátság. Talán senkivel sem tudtam annyi mindent megbeszélni az ő életéről meg az én életemről, vagyis az életünkről, az életről. Mindez pedig azért történhetett így, mert mindketten természetesen illeszkedtünk egymáshoz. A tisztelet és a mindenkori elismerés persze megvolt bennem, úgy éltem meg, őbenne is irántam. Ez sem nem érdem, sem nem dicsőség, ez leginkább ajándék.
Az elrepült regény története később Hubay Miklósnál került szóba, ám a szétszálló papírlapoknál sokkal költőibb formában. Azt újságolta nekem az író, hogy évtizedek után talált rá arra a dobozra, amiben az édesanyja iratai voltak. Az igazolványok és anyakönyvi kivonatok alatt ott volt egy boríték, rajta a felirat, Miklóska két éves. Hubay megfogta, érezte, hogy nemcsak papír van a kezében. Valami puha anyag. Eszébe jutott, hogy a mamája gyakran emlegette az ő aranyszőke selymes haját, és mintha arról is beszélt volna, hogy amikor először vágták le a tincseit, azokat elrakta emlékbe. Hubay így mondta, reszkető örömmel várta a találkozását hatvan évvel korábban levágott hajával. Azzal a selymes, aranyszín gyerekkorával. Kinyitottam, fordult felém, világoskék szeme szomorúan csillogott, képzeld el folytatta, kinyitottam a dobozt, és huss, molylepke had repült ki belőle.
Írta a Magyar Hírlap
