– A sajtóból ömlenek ránk az ukrajnai hírek, de Kárpátaljáról, és különösen az ott élő emberek mindennapjairól kevés szó esik. Szokott beszélni a kintiekkel, milyen a hangulat? Már ha lehet hangulatról beszélni egyáltalán így a háborús időkben?
– Természetesen. Nekem ez munkaköri kötelességem is, és működik nálunk egy Kárpátaljával foglalkozó főosztály. Ez egy nagyon fontos terület a számunkra, kiemelt figyelmet fordítunk rá. Úgy tűnik, hogy az emberek teljesen belefásultak a háborúba. Borzasztóan hangzik, de minden dolgot meg lehet szokni, és másfél év sok szempontból elég volt ehhez. Habár a harcok több száz, vagy akár ezer kilométerre zajlanak, azok minden negatív hozadéka lecsapódik ezen a területen is: a gazdasági válság, a bizonytalanság. Az emberek nem tudják, hogy mi lesz következő nap, a következő héten. Ukrajna népességének egy jelentős része nincs otthon, azok a férfiak, akik amúgy is külföldön dolgoztak, tavaly óta nem mentek haza, mások pedig kifejezetten a háború miatt menekültek el otthonról. A 18-60 évesek közül nagyrészt csak azok maradtak, akik valamilyen mentességet kaptak a bevonulás alól. Ezek a folyamatok nem csak a kárpátaljai magyarokat, hanem az ország valamennyi lakosát nemzetiségtől függetlenül érintik. Emiatt számtalan család szakadt szét, nem mindenki tudta áthozni a hozzátartozóit. Kárpátalja esetében ezt a beiskolázási adatokon látjuk a legjobban. A tavalyi, 2022-23-as tanév kezdetén a gyerekek – az óvodától az egyetemig – 82%-a volt Kárpátalján. Ebből tudunk visszakövetkeztetni az otthon maradt népesség nagyságrendjére.
– Kárpátaljának korábban is nagy szüksége volt arra, hogy akár a magyar kormány, akár magyarországi civil szervezetek segítsék az ott élőket. Gondolom, ez most hatványozottan igaz.
– Igen. Hogy megértsük a helyzetet, érdemes vetni egy pillantást Ukrajna történetére, ami nem olyan rettenetesen hosszú, mindössze 32 évről van szó, de ezalatt sok minden megváltozott. 1991-ben Ukrajna a legerősebb tagállamként vált ki a Szovjetunióból – a függetlenségét egyébként Magyarország elsők között ismerte el. A függetlenség óta viszont folyamatos gazdasági, társadalmi és politikai válságok váltják egymást Ukrajnában. A tízes évek közepétől Kárpátaljának, legalábbis a magyar intézményrendszernek a fennmaradáshoz arra van szüksége, hogy a magyar kormány folyamatosan támogassa. Amit az ukrán állam nem tudott, vagy nem akart fenntartani, azt lényegében átvettük. De az úgynevezett szociális csomagunk ennél jóval tágabb, az élet legkülönbözőbb területeit érinti, ideértve akár a gyermekétkeztetést, de a dolgozók bérkiegészítését is. Mindezek nem csak a magyarok létbiztonságát, kilátásait javítják!
– És a háború…
– A háború ezen nem változtatott, viszont új feladatként megjelent a menekültek ellátása. Ez vonatkozik azokra, akik Ukrajnából átjöttek, és azokra is, akik az országon belül, a keleti területekről Kárpátaljára menekültek.
– Az ukrán-magyar kapcsolatokon ez mondjuk nem igazán látszik meg. Hol romlottak el a dolgok?
– A helyi közösségek szintjén általában nincsenek feszültségek. Ami a politikát illeti, Petro Porosenko elnöksége 2014-től nagy visszalépéssel járt. Volodmir Zelenszkij feltűnése a színen éppen ezért nagyon reménykeltő volt. Erről mindent elmond, hogy a kárpátaljai magyarok túlnyomó többsége rá szavazott. Nem véletlenül. Zelenszkij a kampánya alatt és egy ideig még utána is arról beszélt, hogy a különböző etnikumokat sértő intézkedéseket felül fogja vizsgálni, és megpróbál orvoslást keresni a jogsértésekre. Ezt mindenki elhitte, még akkor is, amikor időt kért, mert közben apró gesztusokat tett, az újévi beszédében megszólalt magyarul… Aztán folytatta a Porosenko által megkezdett ukránosító politikát.
– Nem is lát esélyt a változásra?
– Egészen 2019-2020-ig azt feltételeztük, hogy a magyarság ellen elkövetett atrocitások azért történnek, mert Ukrajna fenyegetve érzi a nemzeti létét; egy nemzetállamot épít, miközben több millió orosz nemzetiségű állampolgárral kell együtt élnie elsősorban Kelet- és Dél-Ukrajnában. Úgy gondoltuk, hogy a saját kultúráját, nyelvét akarja megerősíteni az orosszal szemben, és mi csak véletlenül kerültünk ugyanabba a bugyorba. Aztán be kellett látnunk, hogy ez nem igaz. Tehát attól függetlenül, hogy tettek-e valamit az oroszok ellen, vagy nem tettek, a magyarok folyamatos nyomás alá kerültek. A háborúig körülbelül 500 kisebb-nagyobb atrocitást számoltunk össze. Ezek közül a legsúlyosabbak a KMKSZ székháza elleni támadások, a nemzeti ünnepek megülésének ellehetetlenítése, a nemzeti szimbólumoknak a meggyalázása, a KMKSZ elnökének de facto száműzése Kárpátaljáról, magyar politikusok – beleértve engem is – kitiltása Ukrajnából… Aztán kitört a háború, és mi naivan azt hittük, ez a nagyon nehéz helyzet lehetőséget teremt arra, hogy közeledjenek az álláspontok. Nem így történt. A megbékélés, kiegyezés, összefogás helyett még inkább nekiestek a magyaroknak. Erre példa a munkácsi Turul-szobor ledöntése, és az, ami most a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskolában történik.
– Igen, viszont az EU-s tagság reményében most mintha Kijev mégis hajlandó lenne engedményekre, nem?
–Az Európai Bizottság az év végéig (október-november) adja ki írásos értékelését annak a hét pontnak a végrehajtásáról, amelyet tagjelölt államként szabott meg Ukrajnának. Ennek a hét ajánlásnak az egyik pontja, hogy Ukrajna véglegesítse a nemzeti kisebbségek jogi keretének reformját, és fogadjon el azonnali és hatékony végrehajtási mechanizmusokat a kisebbségi jogok biztosítására, továbbá maradéktalanul hajtsa végre a Velencei Bizottság oktatási törvényhez és nyelvtörvényhez megfogalmazott ajánlásait. Mi és a kárpátaljai magyarság legitim képviselői úgy látjuk, hogy ennek a pontnak a végrehajtása terén Ukrajna érdemben még szinte semmit sem tett. Nekünk nem engedményekre, halasztásokra van szükségünk, hanem a kárpátaljai magyarságot diszkrimináló, oktatási és nyelvhasználati jogait drasztikusan szűkítő intézkedések visszavonására. Világossá tettük Ukrajna számára, hogy mindaddig nem tudjuk támogatni Európai Uniós és NATO csatlakozását, amíg jogi garanciák mellett nem rehabilitálja az ukrajnai magyar kisebbség jogait.
– Érdekes, hogy mindez nem éri el a nemzetközi sajtó, a civil szervezetek vagy az Európai Unió ingerküszöbét. Bár többen megállapították, hogy Ukrajnában sérülnek a nemzetiségi jogok, a „sajátos történelmi fejlődésre” tekintettel megengedőbbek. Vagy például David Pressman amerikai nagykövet is jobban aggódik Horthy Miklós állítólagos rehabilitációja, mint az SS rúna és horogkereszt alatt vonulgató Azov-ezred miatt. Mit gondol erről?
– Mint annyi mindenben, itt is kettősmérce van. Szerintem minden embernek jár az, hogy amilyen nyelven ő gondolkozik, amelyik kultúrához tartozik, azt szabadon tudja gyakorolni, illetve az identitását meg tudja élni. A magyar alaptörvény a hazai nemzetiségeket államalkotó tényezőknek ismeri el. Mi, amikor a nemzetiségekről beszélünk, vagy bármilyen nemzeti ünnepünk van, sosem felejtjük el, hogy ezt az országot közösen hoztuk létre. A magyar kultúrából, tudományból, a történelmünkből nem lehet kivonni egyetlen nemzetiséget sem, mert akkor ez nem ugyanaz az ország lesz, amit szeretünk és amire büszkék vagyunk. Ezzel szemben Kijev nem ismeri el a magyarokat államalkotó, őshonos nemzetiségnek Ukrajnában – egy olyan országban, amely 32 évvel ezelőtt jött létre, a Kárpátalja területén 1100 éve ott élő, és helyet nem változtatott magyarságot nem ismerik el őshonosnak szülőföldjén! Az uniót pedig ez nem érdekli, mert ebben a történetben nincsenek „genderek”, „csak” hagyományos közösségek, nemzeti kultúra, olyan értékek, amelyeket a háborúpárti Brüsszel és a háborúpárti Biden-kormány lebontani és nem megóvni igyekszik. Pláne, hogy Magyarország nem a háború, hanem a béke pártján áll.
Írta a Magyar Hírlap
