– Azt mondják, nem szívesen nyilatkozik, így aztán meglehetősen keveset hallani, olvasni mostanság Détári Lajosról. Bár most, hogy az ifjú Lisztes aláírt a Frankfurthoz, előkerült a neve, hogy éveken át milyen sikeres volt a csapatnál, egy ízben a DFB–kupát például éppen egy Détári–gól döntötte el. Most hol van, hogy él, mit csinál?
– Csendben elvagyok Vecsésen. Van egy kisvállalkozásom, azt vezetem. Ami pedig a nyilatkozatokat illeti, azért nem beszélek, mert nincs miről. Már nem vagyok a futballban, kívülről meg nem igazán ízléses okoskodni.
– Pedig a Détári név még mindig márka, van hitele a viselőjének. Most például megkeresték a frankfurtiak, kikérték a véleményét az ifjú Lisztesről, mielőtt szerződést írtak alá vele?
– Nem, nem kerestek meg, bár minden évben megfordulok Frankfurtban. Van egy öregfiúk klub, Sztáni Pistáék – ő egyébként ötvenhatban maradt kint, akkor itthon ifiválogatott volt –, minden évben rendszeresen összejövünk. A kis Lisztest meg, biztos tizenötször–hússzor megnézték, nem volt szükségük a szememre, a véleményemre.
– És Lisztes papa, ő sem érdeklődött, hogy mi a helyzet Frankfurtban?
– Miért érdeklődött volna, elvégre éveket játszott Németországban, ismeri az ottani viszonyokat. Tudja, hogy a játék mellett legfontosabb a nyelvtudás, hogy kommunikálni tudjon a vezetőkkel és a játékostársakkal. És emellett kapott egy évet, hogy fizikailag és mentálisan felkészítse magát a Bundesligára.
– Ön hány nyelven beszél? Emlékszem, akkoriban azt beszélték, hogy Détári villámgyorsan tanulja a nyelveket.
– Talán volt benne valami, mindenesetre öt nyelven szót értettem. És ez nagy–nagy könnyebbséget jelentett számomra.
– Úgy látszik, itthon nehezebben kommunikált, pedig hát a magyarjával nem volt baj.
– Nem, bár megesett egy–két klubnál, hogy a vezetők úgymond más nyelvet beszéltek. Egyebek mellett ezért is vagyok most csapat nélkül.
– Vállalna csapatot?
– Alacsonyabb osztályban igen. Bár a mi időnk lejárt, ahogy szegény Mészöly Kálmán mondta Marseille után.
– Jár meccsre, mennyire ismeri a mostani magyar focit?
– Járok, ha nem is túl gyakran. Honvéd, MTK, néha Vasas, Fradi, Újpest. Találkozom régi cimborákkal. A tévében persze sok mindent megnézek, ha nem is tudok mindent megemészteni, de mindenevő vagyok.
– Mi az ami nem tetszik, mi az amit nehezen emészt?
– Például azt, hogy a felgyorsult időben lassult a foci, unalmasabb és gyakrabban áll a játék. Elemzik az akciókat, a VAR gyakran közbeszól, utána tanácskoznak. De nincs mit tenni, a világ erre tart.
– És a gólvonal–technológia?
– Az jó lenne, elég gyors is, csak az meg hiányzik a kis pályákról. Viszont az nem tetszik, hogy görcsösen taktikázva, akár egy szöglet után is, gyakran visszaviszik a labdát a saját kapusig. Régen ezért kifütyülték a csapatokat.
– Most volt a válogatotton, megnézte a stadionban a csehek elleni meccset?
– Voltam.
– És, hogy tetszik úgy általában a csapat?
– Hihetetlenül sokat fejlődött Rossi keze alatt. Csapat jelleget öltött, nagyot lépett, ott van az európai futball első felében. Persze, ehhez évek kellettek, s néhány megszállott ember áldozatos munkája. Most ez barátságos meccs volt, ilyen is kell néha, akár feszültségoldónak is, bár egy játékos az mindig győzni akar. Még a téren is, ha leáll focizni a srácokkal. Én nem voltam most sem elégedetlen.
– A magyar megújuláshoz Détári Lajos munkájából nem kértek?
– Mostanában senki. Nem hívtak, magam meg nem törtetek, soha nem volt szükségem rá.
– Pedig aligha állítható, hogy ezzel a névvel nem lehet edzőnek eladni, hiszen, ha jól tudom, a Pro licences Détári tizenkét év alatt tizenkilenc csapat kispadján fordult meg.
– Na, nem volt az annyi, egy–két komolytalan próbálkozást is oda számoltak.
– Mi vitte, viszi tovább és tovább?
– Az eredménykényszer. Ma már nincs bizalom, nincs türelem, azonnal kell az eredmény.
– És valahogy mindig idő előtt vagy elküldik, vagy magától továbbáll.
– Igen, volt ahol magam álltam fel. Ma már az edzőnek kell vinnie a pénzt is, s akkora stábok dolgoznak együtt, mindenre van külön szakember, s már a fizetésük is egy kisebb vagyon.
– Úgy tudom, eddigi legjelentősebb sikerét Szombathelyen érte el, ahol feljutott a Haladással az élvonalba.
– Szerintem nagyobb teljesítmény volt, már érzelmi alapon is, hogy a kiesés ellen harcoló Honvédot átvettem, és meg tudtam menteni. Ettől még persze a bajnokság végén elküldtek.
– Játékosként nyilván egyszerűbb volt az élet. Úgy tudom Kispesten kezdte profi pályafutását 1980–ban, s nem volt még tizennyolc éves, amikor a Pécs elleni meccsen bemutatkozott a Honvédban.
– Szép volt, na. De más futballozni, más edzősködni, más szurkolni, és más beszélni a futballról.
– Futballozik még néha?
– Egy ideje már nem. Úgy tíz éve abbahagytam. Ha elém gurul a labda, nem kézzel nyúlok hozzá, még visszarúgom a gyerekeknek, de már nincsenek futballálmaim. Legfeljebb emlékeim vannak. Emlékezetes gólok, emlékezetes meccsek.
– Melyik volt a legemlékezetesebb?
– Gól vagy meccs?
– Mindkettő.
– Talán amit egy lövőcsel után, a Práterben rúgtam az osztrákoknak, vagy az a szabadrúgásgól, amellyel a Népstadionban a lengyeleket vertük. Ha néha megismernek, megállítanak a szurkolók, általában ezt a két gólt emlegetik.
– Aztán még következett jó sok gól, jó néhány siker, külföldi szerződés és mindenek előtt a válogatottság. Hatvanegyszer. No meg hét meccs a világválogatottban és egy az Európa–válogatottban. Ez nem kevés. Elégedett a pályájával?
– Mindenképpen. El is tűnhettem volna, ahogyan az néhány nagy tehetséggel történt, de nekem szerencsém volt, vigyáztak rám.
– Játékosként öt országban is megfordult, hogy emlékszik, hol szerették a legjobban?
– Szerencsés alkat vagyok, úgy látszik, mert én mindenütt otthon voltam, feltalálom magamat.
– Most hova menne vissza szívesen?
– Magyarországra. Ez nem olyan jófiúság, nem magyarkodás, én tényleg itt érzem igazán otthon magam. De úgy hiszem, ezt nem is kell különösebben magyarázni.
– Előkerül még a neve, ha az Olimpiakosznál vagy Kispesten edzőt váltanak?
– Nem hiszem. Vagy legalábbis nem tudok róla.
– És a válogatottnál? Ott ugyan Bozsik Péter segítőjeként megfordult, de szövetségi kapitányi feladatot nem kapott.
– A válogatottnak van kapitánya, mégpedig kiváló. Embernek és edzőnek egyformán.
– Mit gondol, fogunk még a tudósításokban a Détári névvel találkozni, vagy már mindörökké az archívumokba és a memoárokba szorul vissza a neve?
– Erre nehéz mit felelni. Mindenesetre nincs hiányérzetem, bár nem tudom, mit mondanék, ha valamelyik csapat egy érdekes feladattal megkeresne.
Írta a Magyar Hírlap
