Ukrajna egyre inkább érzékeli, hogy eddig imádott nyugati szövetségesei cserbenhagyták. Nem is olyan rég, Kijev még titkolta azokat az előjeleket, amelyek arra utaltak, hogy a Nyugatnak elege lett a háborúból és abból is, hogy ő tartsa el Ukrajnát. Ne szépítsük a helyzetet, mert már az ukrán politikusok sem rejtik véka alá, hogy kitartottak lettek.
A pénzügyminiszter a minap summásan foglalta össze a helyzetet. A háború elviszi az egész költségvetést, az állam fenntartását a szövetségesek finanszírozzák, mert a büdzséből erre nem telik. Ukrajna szövetségeseinek elégedetlensége Kijev és Varsó összeveszésében csúcsosodott ki. Zelenszkij azt követeli, hogy a pénteken lejáró uniós gabona behozatali tilalom után ismét engedélyezzék az ukrán mezőgazdasági termékek tranzit áthaladását Lengyelországon, csak úgy, mint Szlovákián, Magyarországon Bulgárián és Románián is.
Csakhogy ezt egyik érintett állam sem szeretné, ismerve az előzményeket, amikor az ukrán olcsó gabona a tranzit országban „ragadt”, leverve az ottani árakat, ami a helyi gazdák tönkremenetelét vetítette előre. Az ukránok most nemzetközi perekkel fenyegetődznek, történetesen Lengyelország ellen.
Azt a Lengyelországot akarják kényszer alá vonni, amelyik évente annyi pénzt adott az ukránoknak, mint amennyit saját hadseregére költött. És az Unió sem úszhatja meg szárazon, legalábbis, ha ez Zelenszkijen múlik. Kíváncsi lennék, hogy az esedékes brüsszeli átutalások időpontjában mit fog mondani az ukrán elnök. Lökd ide a sört, bocsánat a lóvét és vedd át a bírósági idézést.
Viszont az ukrán mezőgazdaság tranzitjának ügye csak „múló rosszullét” ahhoz képest, hogy mi a Nyugat érdeke a háborúval kapcsolatban. Amikor 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát a NATO berkeiben egy pillanatra megdermedt a levegő. Arra számítottak, hogy néhány nap alatt az ukrán hadsereg összeomlik, az út a NATO tagállamai felé szabaddá válik. Azt mérlegelték, hogy Putyin tankjai hol állnak majd meg.
A választ azóta megkapták, az orosz erők nem tudták megdönteni Zelenszkij hatalmát, de elfoglalták és Oroszországhoz csatolták Ukrajna délkeleti részét, az ország 20 százalékát. Lassan úgy fest a helyzet, mint az első világháborúban, állóháború alakult ki, ami Moszkvának kedvez.
Ez az a pont, amikor a Nyugat és Ukrajna érdekei szétválnak. Washingtonban, Brüsszelben megnyugodtak, az orosz erők nem fognak, vagy nem is akarnak, netán nem is tudnak jelentősen nyugat felé nyomulni, távol tartják magukat a NATO tagállamaitól, tehát a katonai szövetség elérte célját, okafogyottá vált Ukrajna további segélyezése.
Oroszország, a másfél éve tartó háború után már nem jelent veszélyt a NATO-ra. A világ legnagyobb országát társadalmi feszültségek szabdalják keresztül-kasul, a Wagner-csoport lázadása megmutatta a rendszer gyenge pontjait, a keményvonalasok akár a falig is elmennének, a nukleáris fegyverek bevetésétől sem riadnának vissza, a hadseregben komoly változások mentek végbe, tucatnyi parancsnokot váltottak le, a harci eszközök modernizációja is csorbát szenvedett. Legalább egy, vagy lehet, hogy másfél évtized kell ahhoz, hogy a problémák legjavát megoldják.
Éppen ezért már nem lehet a nyugati közvéleménynek eladni az orosz fenyegetést, mint egy olyan tényezőt, amely indokolttá teszi Ukrajna finanszírozását az adófizetők pénzéből. Németországban és az Egyesült Államokban is, a közvélemény jelentős része ellenzi Ukrajna további anyagi ellátását. Zelenszkij már nyilvánosan is bírálta egyes szövetségeseit, amelyek minden nap legalább háromszor elmondják: addig támogatják Ukrajnát, amíg kell. De soha nem mondják meg, hogy meddig van az addig.
Nem vitás, az ukrán elnök óriási politikai vereséget szenvedett, amikor a vilniusi NATO-csúcstalálkozón a szervezet nem adott neki menetrendet a tagfelvételre. Sőt, akkor az is elhangzott, hogy Kijevnek még sok feltételt kell teljesítenie a NATO-tagság eléréséhez. Mindez már a biztos jele volt annak, hogy a nyugati szövetség nem teljesen elkötelezett Ukrajna mellett, és nem azt érzi magának a háborút.
Ezzel Zelenszkij legfőbb érvét, a támogatások kicsikarása érdekében, annullálták. Vagyis, hogy Ukrajna nem csak magáért, hanem Európáért is harcol, tehát mindenkinek kutya kötelessége ezt a küzdelmet támogatni.
Az egész helyzetet talán Winston Churchill néhai brit miniszterelnöknek az el-alameini csata előtti mondandójával lehetne a legjobban jellemezni: Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.
Írta a Magyar Hírlap
