Élet+Stílus: Pintér Béla új előadásában Gyurcsány és Orbán összefognak, de ez a legkisebb baj

„Évek óta mondom, hogy most hangosan kell ordítani. Ez nem az az időszak, amikor elég szimbólumokban, jelképekben fogalmazni. Ami ellen ordítani kell, az sem finom eszközöket használ, és az sem szimbolikusan, hanem nagy agresszióval működik.” Ezt nem Pintér Béla mondta, hanem Alföldi Róbert, már kilenc évvel ezelőtt, és mennyi ordításra okot adó dolog történt azóta! Mégis: megnézve Pintér Béla és Társulata új bemutatóját, a szenzációs című Réka és az Oltatlanokat, olyan, mintha ez lett volna Pintér ars poeticája is.

A Réka és az Oltatlanok már nem is úgy ordít, mint a halálraítélt, hanem mint az őrült tömeggyilkos fegyverrel a kezében.

Sem az őrület, sem a gyilkosság nem áll távol ettől az előadástól, Pintér Béla eddigi legdühösebbjétől, pedig már két éve, a Marshall Fifty-Six után azt írtuk, az írója láthatóan fuldokolt a dühtől – de akkor még nem tudtuk, milyen az, amikor már nemcsak fuldokol, de szét is robban tőle. Pont olyan, mint a Réka és az Oltatlanok.

Az előadás tulajdonképpen egy trilógia harmadik darabja, nevezzük mondjuk NER-trilógiának. Az első rész, a Marshall Fifty-Six a mai magyar közállapotokról, a mindent átható alakoskodásról, a politika kétszínűségéről szólt, felsorakoztatva benne a mai magyar közélet jellemző, valós figuráit, míg Az Imádkozó sokkal halkabban és lágyabban, egy családi sorstragédián keresztül mutatta meg a kormánynak való behódolás lépéseit is. A Réka és az Oltatlanok pedig olyan darab a huszonöt éve minden előadását saját maga író és rendező Pintér életművében, amilyenre eddig még nem volt példa: szó szerint folytatás, amelyben visszatér Az Imádkozó minden figurája, és annak cselekménye után jó pár évvel játszódik. (Talán kreatív válasz ez arra, hogy Pintér Béláékat mostanra egy már csak jelképes összeget kivéve teljesen kizárta a kormány az államilag támogatott társulatok köréből: így szinte semmit nem kellett díszletekre költeni abban az évadban, amelynek lebonyolításához még hiányzik 35 millió forint, hiszen talán egyetlen elemet leszámítva a tavalyit hasznosítják újra, ahogy még a jelmezek egy részét is.)

A Réka és az Oltatlanokban az oltatlan is csak egy olyan jelző, mint bármelyik másik a mai magyar közéletből: libernyák, buzi, fideszcsicska, zsidó, laposföldhívő.

Bár az első jelenetben valóban épp azért rúgnak ki valakit a miniszterelnöki kabinetiroda egyik al-al-alfiókjából, mert nem volt hajlandó beoltatni magát, a következő jelenetben már jönnek a melegségüket letagadó és halmozottan házasságtörő fideszesek, aztán az antiszemita, ősmagyarságkutató konteósok, aztán a szélsőségesen kormányellenesek. Azaz a mai Magyarország – legalábbis úgy tűnik, ez Pintér látlelete, sőt ítélete az országról. Hogy kényszeresen skatulyákba soroljuk egymást, függetlenül attól, az adott jelző valóban képes-e lefedni egy ember gondolkodásmódját, és attól is függetlenül, van-e feszültség a jelző által sugalmazott dolgok és a valóság között (mert általában van).

Pintérnél így már nem is kétpólusú az ország, nem baloldallal szemben álló jobboldalról van szó:

Pintér Magyarországán mindenki szemben áll mindenkivel, és mindenki gyűlöl mindenki mást.

A szélsőségesek épp úgy utálják a kormányt, mint a liberálisok, sőt akár még jobban is, a fideszesek épp olyan „liberális” életet élnek, mint ami ellen prédikálnak, a miniszterelnöki kabinetiroda munkatársa tanártüntetésre jár, hiszen bár nem szavazna jó szívvel az ellenzékre, de gyereke a közoktatásban speciel neki is van, a liberális, kormányellenes zenész meg azért ha úgy van, stikában vállal némi munkát a NER-nek, de ha nem, akkor meg abból él meg remekül, hogy hangosan hirdeti a saját körének az ellenzékiségét. Senki sem igazán az, akinek látszik, viszont bárki gond nélkül elárul bárkit, motivációt nem is nagyon kell keresni.

A Réka és az Oltatlanok Magyarországán beérett a valóságban épp tizenhárom éve tartó, konstans gyűlöletkampány, bárki megfojtana bárkit egy kanál vízben, és utána leköpné a sírját is. Épp erről szól az előadás: hogy

aki a gyűlölet mérgező magvait veti el, előbb-utóbb maga is a mérgezettekkel együtt vész oda.

Mert nem lehet azt hinni, hogy egy országra rászabadított gyűlöletet mindig lehet majd kontrollálni. Nem lehet abban bízni, hogy akinek kvázi fegyvert adunk a kezébe, nem fogja előbb-utóbb ránk is ránk fogni. Nem lehet komolyan elhinni, hogy mindig majd csak az fog veszélybe kerülni, akit épp célpontként nevezünk meg.

Ilyen értelemben megrázó Pintér Béla előadása; megrázó, hogy nem látni benne, hol a tévedés, ami miatt biztos nem történnek majd Magyarországon olyan drasztikus dolgok, mint amilyeneket a színpadon látunk. Ésszel könnyű elhinni és felfogni, amit a Réka és az Oltatlanok mond.

De jó lenne, ha ugyanennyire tudna hatni az előadás a zsigerekre, az érzelmekre is. Ahhoz viszont egy olyan dráma kellene, amilyen Pintér számos korábbi darabja is volt: többrétegű, emberi, irodalmi igényű, remek dramaturgiájú és mindenekelőtt valós érzésekkel teli. Most annak ellenére, hogy az ország egyik, ha nem a legjobb és legtehetségesebb drámaírójáról van szó, ezek közül lényegében egyik sem valósult meg.

Feltűnő már az is, mennyire egyszerű megoldással ússza meg Pintér az esetek ezúttal túlnyomó többségében a konfliktusok és általában a cselekmény ismertetését: helyzetek megteremtése helyett sokszor csak egymás mellett álló vagy ülő figurák vázolják fel egymásnak, hogy mi történt, történik vagy fog történni; a színpadon túl kevés kivétellel csak azt látjuk, ahogy emberek szituációkról beszélnek, nem pedig a szituációkat. Miközben a darab voltaképpeni lényege – hogy mindenki gyűlöl mindenkit – nincs igazán jól kidolgozott emberi történetekbe ágyazva: a cselekmény megmarad a felszínen, egy-két megcsalás és árulás körül bonyolódik a történet. Sőt valójában inkább az ellenkezője igaz: a történet a különféle összeesküvés-elméletek szóbeli kifejtése körül bonyolódik, az előadásidő jelentős részén gyűléseken fellépő vagy híveinek észt osztó emberek gondolatait hallgatjuk statikus képekben.

Ami viszont remek lehetőséget ad Pintérnek legalább a karakterteremtésre, ha a sorstragédiák, mély érzelmek és letaglózó történetek ezúttal el is maradnak. A szereplők többsége kiválóan elrajzolt, röhejes karikatúra. Enyedi Éva a totális debilitásig összeesküvés-hívő riportere az egész előadás legjobb eleme: a színésznő minden idegszálával, minden porcikájával enged a blődség hívószavának, hihetetlen lelkesedéssel hisz el mindent a magyar Jézusról, a magyar Mózesről vagy a lélekmaghasadásról, és semmi, még a legextrémebb körülmények sem képesek kizökkenteni őt ebből a mentális mélyrepülésből, amelyben olyan csodálatosan lubickol. Ha Enyedi a színpadon van, egy pillanatig sem lehet unatkozni.

A másik pólust Gálvölgyi János képviseli, aki saját nagyságának folytonos elismerésébe szinte már belefáradt, persze dilettáns költőt játszik: külön univerzumot vél teremteni maga köré, amelybe esetleg megengedi, hogy behatoljon az őt dicsőítők hangja, de ennek a világnak ő a központja és a teljes naprendszere is. Gálvölgyi pedig egy cseppet sem viszi túlzásba a humort: jellemrajza visszafogott, de így is teljesen pontos, röhejessége nem túlzott gesztusokból, épp ellenkezőleg, a látványosan szerénytelen álszerénységből épül fel. Szabó-Kimmel Tamás az előadás kaméleonja: őrült jelmezeiben mindig elképesztő és emlékezetes kabarékaraktereket teremt.

A komolyabb szerepekben lévő színészeket ezúttal viszont nem kényeztette el a drámaíró Pintér, mivel a lélekrajz helyét sokszor inkább kiabálás, sápítozás, hitetlenkedés és kiáltozás tölti be, így sem Az Imádkozóban a tavalyi év egyik legerősebb alakítását hozó Fodor Annamária, sem a még a legrövidebb mondatba is ezer színt és árnyalatot vivő Péter Kata sem tudják igazán megmutatni, mit is tudnak, csak az utal tehetségükre, hogy még így is maradandóak az alakításaik.

Ez az előadás nem nagy alakításokat, hanem nagy ordításokat akar maga után hagyni, és semmitől sem riad vissza: még attól sem, hogy a hajdani Uborka szellemében színpadra vigye személyesen Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet is, hogy a lehető legnagyobb egyetértésben vonuljanak le a színpadról, ami vagy a legpunkabb gesztus a magyar színházban, vagy komoly ízlésficam, döntse el mindenki saját ízlése szerint. Mindenesetre a tényleg kabaréba illő jelenet túl kevés ahhoz, hogy releváns állításokat fogalmazzon meg a közéletről. (Ha azt akarja megfogalmazni, hogy jobboldal és baloldal épp ugyanolyan rossz, az olyan erősen vitatható állítás, hogy ennél sokkal komolyabb érvelésre lett volna szükség a komolyan vételéhez.)

És hogy a suttogások és sikolyok helyett ordításokból és kiáltásokból összeálló hangorkán még nagyobb legyen, az előadásban kilőnek egy teljes tár valódi vaktöltényt is, ami nemcsak felháborító felelőtlenség Alec Baldwin esete után (amikor vaktölténynek hitt éleslőszer ölt meg egy operatőrt, persze közelről a vaktöltény is képes sérülést okozni), de teljes félreértése a színházi hatásmechanizmusnak is. Hiszen rendkívül találó, látványos és már-már költői módon az égből aláhulló piros konfetti jelzi a lőtt sebeket: egy ilyen hangsúlyosan színházi gesztus mellett kioltja a hatást a valóság minél élethűbb utánzására való (eleve hiábavaló) törekvés.

Ismerve Pintér Béla drámaírói és rendezői tehetségét, jobb nem belegondolni abba, mi lehetett volna ebből az előadásból, ha Pintér hagyja jobban kiforrni: ez a súlyos, pusztító és elkeserítő mondanivaló egy Parasztopera-, A Sütemények Királynője- vagy Titkaink-szerű drámába ágyazva olyan katarzist okozott volna, amitől még hetek múlva is nehéz lenne szabadulni. Így marad a tanulság: lehet, hogy bunkósbottal verték a fejünkbe, de akkor is nehéz lenne belekötni. És ez borzasztóan tragikus dolog: bár ne lenne igaz!