A már az előző szezonban is remeklő, s a bajnoki címet csak az utolsó futamon elveszítő skót pilóta, Jackie Stewart 1969-ben nem sok kétséget hagyott afelől, hogy ki lesz a szezon világbajnoka. Az első hat versenyből mindössze egyszer nem ő nyert, amikor karrierje első pole-ja után autója a Monacói Nagydíj elején cserbenhagyta. Ezt követően csak a hetedik futamon, a Nürburgringen nem az övé lett az elsőség, de mivel a verseny előtt 28-32 pont előnnyel rendelkezett közvetlen üldözőivel szemben, bőven belefért, hogy itt csak második legyen Jacky Ickx mögött.
Így aztán négy futammal a szezon vége előtt Stewart úgy utazhatott el Monzába, hogy egy győzelemmel mindenképpen bebiztosítja bajnoki címét, de még a második hely is elég ehhez, ha nem Ickx nyeri a futamot. Az időmérő nem sikerült a legjobban a Matra bajnoki éllovasa számára, hiszen Rindt és Hulme is legyőzte őt, igaz, Ickx csak az utolsó rajthelyet szerezte meg, amivel Stewart egy újabb lépést tett afelé, hogy szűk másfél évvel Jim Clark halála után ismét egy skótot koronázzanak bajnokká az F1-ben.
A verseny aztán minden idők egyik legemlékezetesebbje lett – nem az esetleges bajnokavatás miatt. A futam első szakaszában egy héttagú boly alakult ki: a két Matra, Stewart és Beltoise, a két Lotus, Rindt és Siffert, a két McLaren, Hulme és Bruce McLaren, valamint a Frank Williams privát Brabhamjével versenyző Piers Courage egymást ütötték a minél jobb helyekért. A versenyzők nem akartak elszakadni egymástól, húsz kör után is csak három és fél másodperc választotta el az elsőt a hetediktől.
A verseny aztán elkezdett áldozatokat szedni, a technika többek alatt nem bírta ki az iszonyú megterhelést. A korábban Rindt és Courage ellenében is nagy csatát vívó Stewart féltávnál ragadta magához magabiztosan a vezetést, s azt a nyomában száguldó Lotusokkal szemben sikeresen őrizte – Rindt mellett ekkor már nem Siffert, hanem a hátsóbb régiókból előretörő címvédő Graham Hill volt a másik zöldautós pilóta, aki a győzelemért vívott.
Miközben Beltoise a másik Matrával, valamint a nyomában Brune McLaren felzárkózott az élbolyra, Hillnek műszaki hibái támadtak, s nem sokkal a leintés előtt kénytelen volt feladni a versenyt. Így aztán, miközben a korábban még az élen is álló Courage már messze leszakadt, négy pilóta csapott össze az első helyért. Mivel köztük volt az akkor épp a bajnokság harmadik helyén álló Bruce McLaren, Stewartnak még mindig nem volt a zsebében a bajnoki cím…
Nem sokkal később, egy szenzációs utolsó kört követően viszont már odakerült. Közel 400 kilométer megtétele után az utolsó, 68. fordulóban az első négy helyezett egyszerre robbant ki a Parabolicából. A hátsó egyenesen még Stewart vezetett, ám Beltouse a Parabolica bejáratánál megelőzte, így viszont a kigyorsítás Stewartnak jött ki kedvezőbben. Közben Rindt és McLaren is a nyomukban voltak, még ebben a pillanatban sem lehetett volna megmondani, hogy ki nyeri majd a versenyt.
A jó kigyorsítás végül kritikusnak bizonyult, Stewart 8 század előnnyel megnyerte a versenyt Rindt előtt, míg csapattársa, Beltoise csak harmadik lett – igaz, az ő hátránya sem volt különösebben nagy, hiszen 17 századot kapott Stewarttól. A negyedikként célba érő McLaren hátránya „már” 19 század volt, ami azt jelentette, hogy hiába értek be négyen is egyötöd másodperc alatt, így sem az 1969-es Olasz Nagydíj befutója lett minden idők legszorosabb 1-2-3-4-e, hiszen a két évvel későbbi, szintén legendás futam Mike Hailwood 18 század lemaradással csúszott le a dobogóról.
[embedded content]
Persze ennek a versenynek így is ott van a helye az F1-történet legszorosabb befutói közt, Jackie Stewart pedig stílusosan, egy az utolsó kanyarban kivívott győzelemmel biztosította be karrierje első világbajnoki címét.
formula.hu
