– Stécé ugyan még van, de él még Tarjánban a Szalay-Répás-Básti-legenda?
– Mi még szerencsére mindhárman élünk, és az emberek, főként az idősebbek még visszaköszönnek.
– És hármasban találkoznak még néha?
– Meglehetősen sűrűn összejövünk mi hárman, mintha csak tényleg a legenda éltetne bennünket. Répás Béla sajnos a tüdejével küzd, Szalay Miki meg csípőprotézissel él. Ő egyébként még volt az edzőm is. Különben valamennyi egykori játékostársammal ma is jó a kapcsolatom. A Stécé öregfiúkcsapatában sokáig rendszeresen játszottam. Ma már, közel a nyolcvanhoz csupán álom a Básti-szabadrúgás.
– Edzősködés?
– Nem, nem lettem edző, pedig Marosvári Bélától Lakat Karcsi bácsiig sok mestertől tanulhattam a játékot. Mindössze annyit „játszottam” még, hogy 1988-tól két éven át a Stécé technikai vezetője voltam. Közben persze dolgoztam, így a futball után 1995-ig fogtechnikusként, majd a Létesítmény és Sport Kht. létesítményvezető-helyetteseként 2004-ben mentem nyugdíjba. Istenem, már annak is csaknem húsz éve. És 2006 őszétől az alapszabály módosításáig, vagyis 2017 végéig a Magyar Olimpiai Bizottság Nógrád megyei képviselője lettem.
– Nem hiányzott a kispad?
– Nem igazán. Úgy hiszem, ha edzősködést vállalok, oda jött volna értem a halál a kispadhoz.
– Úgy érzi, ettől még kerek volt a pályája?
– Igen, így utólag sem hiányzik az idegeskedés.
Salgótarján olimpiai bajnokának Mexikó mai napig meghatározó élmény
Fotó: Básti István archívuma
– Csalódás, hiányérzet?
– Nem is tudom. Saját pályájával kapcsolatban talán mindenki úgy van, hogy vihette volna többre is, nálam csupán annyi, hogy nem voltam nagyválogatott. Háromszázhuszonhét mérkőzést játszottam az NB I-ben, van olimpiai bronzom és aranyam, nagy játékosokkal és nagy játékosok ellen focizhattam. Ugyanakkor balszerencsém is volt, hiszen mindkét térdemet porccal kellett operálni, no meg a búcsúm is szebbre sikerülhetett volna. Igaz, mások már korábban abbahagyták, engem sorozatban a padon ültetett az edzőm, aztán egyszer mégis becserélt.
– Kikaptak?
– Miből gondolja?
– Ez olyan tipikusan elhibázott búcsú.
– Igen, ráadásul az edzőm úgy tett, mintha miattam kapott volna ki a csapat. Na, köszönöm, ennyi volt, így váltam el a Stécétől. Még Pásztóra igazoltam ugyan, feljutottunk az NB III-ba, de ott már nem játszottam, csak az osztályozón, majd Taron fejeztem be a focit.
– Mit jelent Básti Istvánnak az olimpiai arany?
– Elmondhatatlanul sokat. És az arany óta számtalan kitüntetést kaptam, így a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is, s mit mondjak, valamennyi jólesett. Már maga az, hogy valakinek eszébe jutottam.
– A város megbecsüli?
– Igen, s gondolom, néha még büszkék is rám, ránk a vezetők, hiszen Szalay Miki is aranyérmes.
– Nem túl sovány, hogy most Salgótarjánnak csak NB III-ra futja?
– Sőt, annak is örülni kell, hiszen most jutottunk vissza a megyei első osztályból. De szegény ember vízzel főz. Azért legalább egy másodosztályú csapatot megérdemelne a város.
– És most még a csodálatos környezetben levő Kohász-stadiont is árulják.
– Micsoda?
– Miért, nem hallotta?
– Nem. Igaz, nem is nekem akarják eladni, bár, ha lenne pénzem, megvenném. Emlékeimen túl szerintem ez az ország legszebb fekvésű stadionja.
– A tulajdonos árulja, úgy tudom, kilencszázezer euró az ára. Menthetetlen?
– Talán az önkormányzat tehet valamit.
– És a régi focisták?
– Mi legfeljebb annyit, hogy időnként járunk a meccsekre. És persze szurkolunk. Most úgy látom, jó irányba megy a csapat, sok a fiatal, tehetséges gyerek. Ők még vihetik valamire.
– A város egykoron tele volt kiscsapatokkal, a Síküvegtől az Öblösig, a Sesétől az Ötvözetgyárig, és mintha minden tarjáni srác a futballpályán nőtt volna fel. Élnek még ezek a csapatok?
– Á, megszűntek, a gyárakkal együtt. És focizó gyerekeket sem látok. Itt, a hegyek-dombok között meglehetősen kevés a hely a futballra, ezért vasárnaponként még az iskolaudvarok is tele voltak futballozó gyerekekkel.
– Básti István hol kezdte?
– A grundon, a Gedőc-tetőn. Az acélgyári iskola csapatában játszottam, innen vitt el 1958-ban az SBTC, ahol aztán a kölyökcsapattól szépen araszoltam felfelé. Egészen a magyar bajnoki bronzig, no meg a sokat emlegetett olimpiai bajnoki címig.
– Lehet, hogy a Básti-követők már ott fociznak valamelyik tarjáni réten?
– Jó lenne, ha sorakoznának, bár, mint mondtam, most mintha lenne némi remény. Az is igaz viszont, hogy manapság már nem elég a tehetség, mindenhez pénz kell, sok-sok pénz. A stadionhoz meg csapat, a csapathoz pedig megint csak pénz, pénz, pénz. Ezért aztán nem mondhatom biztosra, hogy rövidesen lesz tarjáni ébredés.
Írta a Magyar Hírlap
