A Stécé olimpiai bajnok legendás játékosa bizakodó

A Stécé olimpiai bajnok legendás játékosa bizakodó

– Stécé ugyan még van, de él még Tarjánban  a Szalay-Répás-Básti-legenda?

– Mi még szerencsére mindhárman élünk, és az emberek, főként az idősebbek még visszaköszönnek.

– És hármasban találkoznak még néha?

– Meglehetősen sűrűn összejövünk mi hárman, mintha csak tényleg a legenda éltetne bennünket. Répás Béla sajnos a tüdejével küzd, Szalay Miki meg csípőprotézissel él. Ő egyébként még volt az edzőm is. Különben valamennyi egykori játékostársammal ma is jó a kapcsolatom. A Stécé öregfiúkcsapatában sokáig rendszeresen játszottam. Ma már, közel a nyolcvanhoz csupán álom a Básti-szabadrúgás.

– Edzősködés?

– Nem, nem lettem edző, pedig Marosvári Bélától Lakat Karcsi bácsiig sok mestertől tanulhattam a játékot. Mindössze annyit „játszottam” még, hogy 1988-tól két éven át a Stécé technikai vezetője voltam. Közben persze dolgoztam, így a futball után 1995-ig fogtechnikusként, majd a Létesítmény és Sport Kht. létesítményvezető-helyetteseként 2004-ben mentem nyugdíjba. Istenem, már annak is csaknem húsz éve. És 2006 őszétől az alapszabály módosításáig, vagyis 2017 végéig a Magyar Olimpiai Bizottság Nógrád megyei képviselője lettem.

– Nem hiányzott a kispad?

– Nem igazán. Úgy hiszem, ha edzősködést vállalok, oda jött volna értem a halál a kispadhoz.

– Úgy érzi, ettől még kerek volt a pályája?

– Igen, így utólag sem hiányzik az idegeskedés.

Salgótarján olimpiai bajnokának Mexikó mai napig meghatározó élmény

Salgótarján olimpiai bajnokának Mexikó mai napig meghatározó élmény

Fotó: Básti István archívuma

– Csalódás, hiányérzet?

– Nem is tudom. Saját pályájával kapcsolatban talán mindenki úgy van, hogy vihette volna többre is, nálam csupán annyi, hogy nem voltam nagyválogatott. Háromszázhuszonhét mérkőzést játszottam az NB I-ben, van olimpiai bronzom és aranyam, nagy játékosokkal és nagy játékosok ellen focizhattam. Ugyanakkor balszerencsém is volt, hiszen mindkét térdemet porccal kellett operálni, no meg a búcsúm is szebbre sikerülhetett volna. Igaz, mások már korábban abbahagyták, engem sorozatban a padon ültetett az edzőm, aztán egyszer mégis becserélt.

– Kikaptak?

– Miből gondolja?

– Ez olyan tipikusan elhibázott búcsú.

– Igen, ráadásul az edzőm úgy tett, mintha miattam kapott volna ki a csapat. Na, köszönöm, ennyi volt, így váltam el a Stécétől. Még Pásztóra igazoltam ugyan, feljutottunk az NB III-ba, de ott már nem játszottam, csak az osztályozón, majd Taron fejeztem be a focit.

– Mit jelent Básti Istvánnak az olimpiai arany?

– Elmondhatatlanul sokat. És az arany óta számtalan kitüntetést kaptam, így a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is, s mit mondjak, valamennyi jólesett. Már maga az, hogy valakinek eszébe jutottam.

– A város megbecsüli?

– Igen, s gondolom, néha még büszkék is rám, ránk a vezetők, hiszen Szalay Miki is aranyérmes.

– Nem túl sovány, hogy most Salgótarjánnak csak NB III-ra futja?

– Sőt, annak is örülni kell, hiszen most jutottunk vissza a megyei első osztályból. De szegény ember vízzel főz. Azért legalább egy másodosztályú csapatot megérdemelne a város.

– És most még a csodálatos környezetben levő Kohász-stadiont is árulják.

– Micsoda?

– Miért, nem hallotta?

– Nem. Igaz, nem is nekem akarják eladni, bár, ha lenne pénzem, megvenném. Emlékeimen túl szerintem ez az ország legszebb fekvésű stadionja.

– A tulajdonos árulja, úgy tudom, kilencszázezer euró az ára. Menthetetlen?

– Talán az önkormányzat tehet valamit.

– És a régi focisták?

– Mi legfeljebb annyit, hogy időnként járunk a meccsekre. És persze szurkolunk. Most úgy látom, jó irányba megy a csapat, sok a fiatal, tehetséges gyerek. Ők még vihetik valamire.

– A város egykoron tele volt kiscsapatokkal, a Síküvegtől az Öblösig, a Sesétől az Ötvözetgyárig, és mintha minden tarjáni srác a futballpályán nőtt volna fel. Élnek még ezek a csapatok?

– Á, megszűntek, a gyárakkal együtt. És focizó gyerekeket sem látok. Itt, a hegyek-dombok között meglehetősen kevés a hely a futballra, ezért vasárnaponként még az iskolaudvarok is tele voltak futballozó gyerekekkel.

– Básti István hol kezdte?

– A grundon, a Gedőc-tetőn. Az acélgyári iskola csapatában játszottam, innen vitt el 1958-ban az SBTC, ahol aztán a kölyökcsapattól szépen araszoltam felfelé. Egészen a magyar  bajnoki bronzig, no meg a sokat emlegetett olimpiai bajnoki címig.

– Lehet, hogy a Básti-követők már ott fociznak valamelyik tarjáni réten?

– Jó lenne, ha sorakoznának, bár, mint mondtam, most mintha lenne némi remény. Az is igaz viszont, hogy manapság már nem elég a tehetség, mindenhez pénz kell, sok-sok pénz. A stadionhoz meg csapat, a csapathoz pedig megint csak pénz, pénz, pénz. Ezért aztán nem mondhatom biztosra, hogy rövidesen lesz tarjáni ébredés.

Írta a Magyar Hírlap