Kult: A mozik nagy durranása lehetett volna ez a díleres-stricis film

Egy strici, egy prosti és egy drogdíler besétálnak egy bárba.

Ez nem egy fárasztó vicc első mondata, vagy hát de, tulajdonképpen az: Juel Taylor rendező nyilatkozta azt a Tyrone klónja (They Cloned Tyrone) című filmjéről, hogy arra gondolt, milyen jópofa lenne, ha ez a vicckezdet nem vicckezdet lenne, hanem egy film sztorijának tulajdonképpen elég pontos összefoglalása. Az interjúban aztán is hozzátette: olyan nyomozós filmet szeretett volna, ami hasonlít a Scooby-Doo-ra, amennyiben a nyomozást végzők egyszerre tökéletesen alkalmatlanok és mégis kiválóak a feladatra.

Ebből már lehet sejteni, hogy a Tyrone klónja nem az a tucatfilm. Már ha a címéből ne lehetett volna ugyanerre saccolni amúgy is.

Persze Taylor nemcsak stricikről és nyomozó kutyákról beszélt a filmje inspirációi kapcsán, de arról is, hogy vannak olyan fekete barátai, akik nem hajlandóak fehér emberek társaságában rántott csirkeszárnyat enni, mert ez a tökéletesen hétköznapi helyzet már olyan erős sztereotípiának számít, hogy a francnak sincs kedve pár harapással belerágni magát a faji előítéletek témájába, se pró, se kontra. Taylor arról is beszámolt: hiába készített szórakoztató filmet, a tesztvetítéseken több néző is azt mondta: „Értem, hogy ez szatíra, de akkor is rossz érzés volt nézni” a sok, a rasszisták által is kedvelt sztereotípia felől ábrázolt feketéket. De hát muszáj volt, mert a film pont erről szól.

Ha valakinek ismerősen cseng Jordan Peele neve, akkor tulajdonképpen nem is nagyon kell mást mondani a Tyrone klónjáról, csak azt, hogy olyan, mintha Peele legjobb taníványa készítette volna. Peele volt az, aki a Tűnj el! című filmjével tulajdonképpen mindent megváltoztatott Hollywoodban a feketék és a horror viszonyát tekintve. Akkor úgy fogalmazott, a Tűnj el!-lel azt a népszerű mítoszt akarta lerombolni, hogy Amerika Barack Obama, azaz az első fekete elnök megválasztásával túllenne a gyarmatosítás korán: a filmben magukat liberálisnak nevező, dúsgazdag fehérek használják ki meglehetősen elborult módon a feketéket. És Peele nemcsak művészi értelemben adott sokat a filmvilágnak: a Tűnj el! olyan hihetetlenül sikeres lett, hogy – még a Fekete Párduc című szuperhősfilm előtt – képes volt bebizonyítani a tradicionálisan rasszista Hollywoodnak, igenis nem pénzügyi ráfizetés a fekete alkotókat kamerához engedni, hogy feketéket érintő kérdésekről beszélhessenek.

Így aztán a Tyrone klónja még rosszindulattal sem nevezhető Jordan Peele-utánérzésnek: Juel Taylor egyszerűen csak rálépett arra az útra, amin Peele is jár. Nem botlik el rajta, és nem is lépked az elődje lábnyomaiban.

Mert míg Peele elsősorban horrorban, vagy legalábbis a horror műfaji elemeivel fejezi ki mindig a gondolatait a társadalomról, addig Taylor sajátos hangvételű szatírát készített, olyat, amiben egyszerre vannak meg a 60-as, 70-es évek B kategóriás akcióthrilleres kliséi, a Truman Show, Peele világa és a paranoiafilmek. Emellett a rendező maga megemlíti még A mandzsúriai jelöltet, a Mátrixot, az Elpusztíthatatlanok című Carpenter-klasszikust, de a Boogie Nights-t és a Jackie Brownt is. Nem lehet azt mondani, hogy mind tényleg ott lenne felismerhetően a Tyrone klónjában, de hogy súlyos műfaji és hangulatbeli kavalkádról van szó, az tény. Amitől egyébként eggyel kevésbé könnyen fogyasztható, mint Peele filmjei, már ha létezik olyan kategória, hogy könnyen fogyasztható pszichohorror: a Tyrone klónjából hiányzik mindenfajta bombasztikusság, még a jó értelemben vett fajta hollywoodiasság is.

Itt szűkös, füstös, koszos, lepattant terekben követjük egy csóró, eléggé szegregáltnak tűnő déli kisváros félvilági lakóit, akik kisstílű drogterjesztőket ütnek el autóval, ha az ő területükön árulnak, akik azzal tömik „saját” kurváik fejét, hogy a kilencvenes években ők nyerték meg a stricibajnokságot, és akik minden reggel vesznek egy üveg rossz italt meg egy garantáltan nem nyerő sorsjegyet a kisboltban, és közelednek saját, inkább előbb, mint utóbb úgyis bekövetkező végükhöz. Míg nem egy napon a vég után minden újra nem kezdődik: a főhős Fontaine-t (őt játssza az új Star Wars-trilógiából ismert John Boyega) ugyan előző nap agyonlőtték, de másnap újra ugyanott van, és ugyanazt is csinálja, egyetlen lőtt seb nélkül.

Innen indul a nyomozás a teljesen elcseszett nyomozókkal, ugye a stricivel, a prostival és a drogdílerrel, akik nem is elsősorban egy bárba, hanem egy hatalmas összeesküvés közepébe sétálnak be,

aminek – ezt már a cím elárulja – alighanem része a klónozás is. Erről a „nyomozásról” szól a film: hogy miről is van szó, kinek áll ez az egész az érdekében, és főként miért.

Amit spoiler nélkül persze nem lehet leírni, de ha másból nem, Jordan Peele nevének szapora emlegetéséről annyi úgyis egyértelmű, hogy a megoldás a társadalomról fog szólni. Az osztálykülönbségekről, ezek szándékos fenntartásáról és újratermeléséről, arról, hogy ki felelős ezért, illetve hogy mennyiben felelős az, aki nem tör ki abból a helyzetből, amire kvázi predesztinálva van. És még a feketék asszimilációjáról is mond pár dolgot, vagy a helyükről a mai amerikai társadalomban: a meglepően összetett utolsó negyedórát tulajdonképpen azonnal újra kéne nézni, amint vége a filmnek, mert az egész sokrétű, átgondolt és meglepő mondanivaló itt van összesűrítve.

Noha valóban műfaji kavalkád a film, és ahogy az már elhangzott, ez talán nehezít valamicskét a befogadásán, azt már nem lehet elmondani, hogy Taylor ne használná okosan és ötletesen a különféle kliséket, pontosabban a klisék idézőjelbe tett változatait és különös házasításait, például a sci-fi műfaj elemeit a gettófilmek világával. (Az is emlékezetes képsor, ahogyan szedett-vedett hadseregként bevonul a városba a környék összes lecsúszott alakja.) Az utóbbi időkben inkább komoly szerepeket játszó Jamie Foxx – lásd a Django elszabadul című Tarantino-filmet – ezúttal ismét úgy szórakozik és szórakoztat, mint anno a Förtelmes főnökökben, és ez baromi jól áll neki: kisstílű, nyafogós stricije egyszerre tud a leggyengébb és a legerősebb láncszem lenni a Scooby Doo-s nyomozócsapatban. John Boyega viszont végig megmarad komolynak, hogy valakiről érezzük azért is, a szocio-mondanivaló azért nem vígjátéki, a Marvel-féle szuperhős-univerzumba nemrég „leszerződött” Teyonah Parris öntudatos prostituáltként pedig egészen egyéni színfoltja a filmnek.

Hogy a pohár félig tele van, vagy félig üres, az ebben az esetben a streaming szerepe kapcsán merül fel: egyfelől jó, hogy a Netflix lehetőséget biztosított Juel Taylornak, hogy első filmjével megmutassa, érdemes rá odafigyelni. Másfelől viszont a moziban bemutatva talán a Tyrone klónjára is irányulhatott volna (közel) akkora figyelem, mint annak idején a Tűnj el!-re. De Taylor csak 36 éves, lesz még ideje bizonyítani, és ebből a filmből úgy tűnik: fog is még.