Retro – A Vörös Ötös nálunk ér csúcsra

Az 1992-es szezon egyáltalán nem a legizgalmasabb, legváltozatosabb évek egyikeként vonult be a Formula-1 történetébe. A szezon első tíz versenyén Nigel Mansell kilencszer indulhatott a pole-ból és nyolc győzelmet aratott, míg a címvédő Ayrton Senna csak egy zseniális monacói győzelmet és végül kieséssel végződő montreali pole-pozíciót tudott felmutatni – ezt a futamot egyébként Gerhard Berger nyerte.

Mansell így a maximálisan megszerezhető 100-ból 86 pontot gyűjtött a Magyar Nagydíjat megelőzően, ekkor már senki nem gondolhatott arra, hogy megfosztja a Formula-1 korábbi pechkirályát attól, hogy a negyven felé közeledve végre megszerezze a világbajnoki címet. Az élen tehát nem volt harc, Mansell mögött viszont érdekes csata alakult ki a tovább helyezésekért. A bajnoki második pozíciót csapattársa, Patrese őrizte, aki a nyolcból hatszor célba kísérte Mansellt.

Képgaléria

Képgaléria az 1992-es 7. Magyar Nagydíjról

A 39 születésnapját pontosan a magyar időmérő előtt egy héttel ünneplő Nigel Mansell úgy érkezhetett meg a Hungaroringre, hogy matematikailag is bebiztosíthatja a világbajnoki címet, ha legalább négy ponttal többet szerez, mint csapattársa, Patrese – kettejükön kívül másnak már semmilyen esélye nem volt a győzelemre. Persze ez már csak formaság volt, de a brit oroszlán három elbukott bajnoki cím után alighanem minél előbb szerette volna elméleti síkon is lezárni a versengést.

A péntek délelőtti selejtezőn, mely az utolsó volt a Formula-1 történetében, ezúttal már csak egy autó esett ki, hiszen összesen 31 nevező volt, miután a Brabham az előző versenyhétvégével ellentétben csupán egyetlen autót hozott Magyarországra. Az egyetlen kieső az Andrea Moda istálló versenyzője, a mért időt nem is teljesítő Perry McCarthy, a népszerű Top Gear című műsor későbbi Stigje lett, míg a többiek elindulhattak a délutáni időmérőn.

Szintén a pénteki nap krónikájához tartozik a McLaren nagy lépése: Ayrton Senna a szabadedzésen kipróbálta az istálló új fejlesztésű, aktív kerékfelfüggesztéssel ellátott versenygépét, ám élesben nem merték bevetni az autót. Senna se ezzel, se a „hagyományos” McLarennel nem tudott Riccardo Patrese nyomába érni: Mansell olasz csapattársa jól láthatóan mindent meg akart tenni azért, hogy legalább el tudja halasztani a bajnokavatást.

Másnap az olasz abban az évben először (és karrierje során utoljára) meg is szerezte a pole-pozíciót csapattársa és Senna előtt – a negyedik helyezett Schumacher már egy másodpercen kívül volt. Ahogy azt akkoriban megszokott volt, nagyon szétszakadt a mezőny: az 5. Berger 1,8 másodpercre, a 6. Brundle 2,6-ra, míg a Footworkkel dicséretes 7. helyet szerző Alboreto 3,1-re volt. A két Ferrari csak az ötödik sorba kvalifikálta magát, míg a négy kieső a két Minardi-pilóta, Morbidelli és Zanardi, a dallarás JJ Lehto és az Andrea Moda brazilja, a szebb napokat is látott Roberto Moreno volt.

A rajtnál az élmenők simán eljöttek, egyedül Mansell veszített sokat, hiszen mindkét McLaren megelőzte őt. Hátul viszont nem volt ilyen egyszerű a helyzet, hiszen a két Ligier, Comas és Boutsen összeütközött, s balesetüknek a fondmetalos Tarquini és Johnny Herbert is áldozatul esett. Az első tizenöt kör további hét kiesőt hozott, egytől egyig baleset vagy kicsúszás miatt – köztük volt a Ferrari 500. Formula-1-es versenyén induló Jean Alesi is.

Mansell viszonylag gyorsan túljutott Bergeren és Senna nyomába eredt – miközben a 16. helyről induló, a tömegbalesetből szépen profitáló, s az első körökben a teljes mezőnyből a legjobb tempót autózó Mika Hakkinen már pontszerző helyen járt a Lotusszal. Mozgalmas volt tehát a verseny, de nem az első helyen, hiszen Patrese senkitől sem zavartatva haladt az élen – egészen a 39. körig, amikor hibázott, és elvesztette előnyét.

Az olasz ezt követően nagyobb tempóra kapcsolt, de ezzel csak annyit ért el, hogy tönkremenjen autójában az erőforrás. Mansell Patrese kiesése pillanatában már bajnoknak érezhette magát, hiszen elegendő volt a harmadik helyen befutnia ehhez – sőt, ekkor még a futamgyőzelem is elérhetőnek látszott, hiszen szorosan Senna nyomában járt. Erről végül le kellett mondania a britnek, az egyre könnyebbé váló autóval ugyanis Senna le tudott szakadni tőle, így úgy tűnt, hogy egy csendes második hellyel szerzi meg a koronát a Williams versenyzője.

Nem volt azonban ilyen egyszerű a történet, hiszen tizennégy körrel a leintés előtt a Williams a bokszba hívta versenyzőjét egy utolsó kerékcserére, ahonnan csak a hatodik helyre tért vissza, épp a dobogóért küzdő Berger-Brundle-Schumacher-Hakkinen négyesfogat mögé. A Vörös Ötös azonban lőtávolon belül volt, hármukat megelőzte, Schumacher pedig elszállt előle, miután hátsó légterelője leszakadt, és a kavicságyban fejezte be a futamot.

Senna hatalmas, 40 másodperces előnnyel nyerte úgy, hogy a végén még ő is beiktatott egy utolsó kerékcserét. Mögötte ért célba az előző két szezon győztese Senna, aki a dobogón a sok harc után elsőként emelte magasba az új bajnok kezét. Berger végzett a harmadik helyen, de ha csak 1-2 körrel hosszabb a futam, akár veszélybe is kerülhetett volna pozíciója a vérszemet kapó Hakkinennel szemben. A Schumacherrel koccanó Brundle ötödik lett, Ivan Capelli pedig egy pontot szerzett a Ferrarinak 500. futamán – egy kör hátrányban, míg a mögötte érkező Alboreto már kettőt kapott.

Az önfeledt ünneplés nem tartott sokáig, a háttérben már régóta húzódott a folytatás kérdése. Tudvalevő volt, hogy Alain Prost érkezik a Williamshez, Mansell viszont nem akarta, hogy hasonló helyzet alakuljon ki köztük, mint a Ferrarinál. Néhány héttel később úgy döntött, hogy továbbáll, és világbajnokként a CART-ba igazolt. A Williams ezzel Nelson Piuet 1987-es távozását követően egymás után második világbajnokát nem tartotta meg, ahogy az történt a követő kettő, Alain Prost és Damon Hill esetében is.

Képek forrása: DPPI, ATP, Boros Jenő, Eszterváry Ervin, Barcza Zsolt

További érdekességek:

formula.hu