Matteo Berrettini saját bevallása szerint nehéz időszakon van túl, a sérülései miatt ugyanis kevesebb időt töltött a pályán, mint amennyit szeretett volna. A korábbi top 10-es olasz ráadásul úgy érzi, igazságtalanul sok kritikát kapott az állapota miatt, ami a gondolatait is megfertőzte.
A legsötétebb pillanatokban rájött: nem azért dolgozik ennyit, hogy boldogtalan legyen és ne élvezze a teniszt
A wimbledoni elődöntős olasz teniszező a Corriere della Serának adott interjúban őszintén beszélt a mentális problémáiról, amiket részben a sérülései, részben pedig az arra adott reakciók váltottak ki. Berrettini nehezen viselte, hogy újra és újra szünetet kellett tartania, ám a végső tőrdöfést azok vitték be, akik őt hibáztatták emiatt, és megkérdőjelezték a profi sporthoz való hozzáállását is. Az olasz teniszező azonban megtanulta a leckét.
Mikor kezdtél el teniszezni?
Hároméves voltam, amikor a szüleim, akik tagok voltak a helyi klubban, a kezembe nyomtak egy olyan ütőt, amihez egy gumilabdát rögzítettek. Eleinte nem szerettem, mert inkább dzsúdózni akartam, de aztán a bátyám meggyőzött arról, hogy a tenisz szórakoztatóbb a nyers erőfeszítésnél. Nyolcévesen vettem újra a kezembe az ütőt, és azóta le sem raktam. Nagyapám még nyolcvan felett is játszik, szóval mondhatjuk, hogy az egész családot megfertőzte a tenisz.
Mennyiben erőkifejtés és mennyiben szórakozás a tenisz?
Ötven-ötven, bár akkor is élvezem a teniszt, amikor épp fáradt vagyok. Szeretek versenyezni, új kihívásokat keresni, folyamatosan feszegetni a határaimat. Gyerekként is mindig nyerni akartam, még akkor is nyernem kellett, amikor kenuztunk vagy pingpongoztunk a nyaralások alatt. A fáradtság teszi lehetővé, hogy feszegessem a határaimat, vagy még akár tovább is lépjek rajtuk. Húszévesen, tehát viszonylag későn jöttem rá, hogy talán meg is tudok élni ebből, és lesz miből befizetnem a számlákat, amikor fél év kihagyást követően döntőbe jutottam az andriai Challenger-tornán.
Mit jelent számodra a vereség?
A tenisz megtanít veszíteni. Még a legjobbak a legjobb szezonjaikban is belekóstolnak a vereség ízébe. Gyűlölök veszíteni, de mindig arra törekedtem, hogy tanuljak belőlük. Ez még a győzelemnél is jobban hajt. Nem akarom újra átélni ezt, a dühöt, a frusztrációt vagy akár a megaláztatást, ezért igyekszem felismerni a hibáimat, megtalálni azt a hiányosságot, ami az adott meccs vagy verseny elveszítéséhez vezetett. Nelson Mandela azt mondta: „Sosem veszítek. Vagy nyerek, vagy tanulok.” Vegyük például a wimbledoni döntőmet. Hihetetlen menetelésen voltam túl, majd kikaptam Djokovicstól. Ez benne van. De olyan közel voltam a győzelemhez, hogy még ma is van, hogy újra megnézem a meccset, csak hogy lássam, mit csinálhattam volna jobban. Elveszítettem a meccset, de nagyon büszke voltam arra, hogy elértem valamit, amire büszke lehetett a hazám.
Próbálod fejleszteni a személyiséged és a mentális képességeidet?
Amikor fiatalabb voltam, mindig ösztönösen reagáltam, és csak sodródtam, bárhová is vezetett. Vad voltam, mentem a fejem után. Ma viszont már kézben tartom ezeket az impulzusokat, próbálok javítani a reakcióimon, uralkodni az ösztöneim felett. Sokat tanultam a személyes tapasztalataimból, mindenben a megfelelő hozzáállást keresem. A tanulás is segít. Alapvetően rajtad múlik, aki elszenvedi ezeket a sebeket és keserűségeket, hogy képes vagy-e a kijavítani a hibáidat, uralni az elmédet és irányítani az érzelmeidet.
Hogyan tudod rávenni magad, hogy még 0:5-ös állásnál se add fel, és az eredmény ellenére higgy a győzelemben?
Mindenekelőtt önbecsülésből. Mindig arra gondolok, túlságosan keményen melóztam, és egyszerűen nem tehetem meg, hogy elengedjek egy-egy labdamenetet, vagy teljesen feladjam. Aki le akar győzni, az szenvedjen meg érte az utolsó pillanatig. A feladás az egyetlen formája a vereségnek, amit képtelen vagyok elviselni, amit nem tudok megbocsájtani magamnak. Sosem akarom feladni.
A sérülések pszichésen is sötét periódusokhoz vezettek.
Igen, és ez azzal van összefüggésben, hogy nem versenyezhettem. Ugyanis még akkor is ez éltet, amikor kimerült vagyok. Sötétségbe taszított, hogy nem teniszezhettem, hogy fontos versenyekről maradtam le. A sötétség végtelennek tűnik, és úgy érzed, belülről felemészt, mert ahelyett, hogy lassítanál és pihennél, egyre csak mélyebbre ásod magad. Voltak rossz pillanatok, amiket nem élveztem. És mégis fontosnak bizonyultak, mert újra felfedeztem magamban azt a gyermeki örömöt, ami az egész életemet meghatározta. Visszataláltam a gyökereimhez, és ezáltal újra felfedeztem önmagam. A sötétség nyitotta meg ehhez az utat.
Ebben a sötét periódusban előfordult, hogy közel voltál ahhoz, hogy kimondd: ennyi elég volt?
Higgyétek el, sokszor. 2020-ban elég nehéz évem volt, és arra gondoltam, fogom az útlevelem egyetlen szó nélkül, és elvonulok valamerre, ahol senki sem talál meg. Ez a gondolat segített elaludni. A sötét gondolatok közepette is eszembe jutott. Miért is kellene elszenvednem ezt a nyomást, a sérüléseim miatt érzett bűntudatot? Egy életünk van, nem lesz másik. Később aztán rájöttem, én csak akkor vagyok boldog, ha a pályán lehetek és magamba szippanthatom a hangulatát. Boldogtalan vagyok nélküle. Magamnak választottam ezt az utat, és mind a mai napig hatalmas örömöt ad.
Volt, aki átsegített a sötét gondolatokon, vagy inkább egyedül birkóztál meg velük?
Mindkettőre volt példa. Előfordult, hogy csendre volt szükségem, majd utána valami másra, mert túlcsordultak a gondolataim, egy csomó kérdés tolult fel bennem, és ezekre kerestem a válaszokat. Persze segítettek a körülöttem lévő emberek is, erőt és önbizalmat merítettem belőlük, mivel sosem húztak le, vagy kényszerítettek bármire. Segítettek a döntésekben. Idén például a csapatom úgy gondolta, nem állok készen Wimbledonra. Talán igazuk is volt. De aztán azt is hozzátették, látják rajtam az elszántságot és a nyugalmat, és ez lehet, hogy pont az ellenkezőjét jelzi. Rávettek, hogy én hozzam meg a felelősségteljes döntést. És végül így sikerült.
Teljes interjú az Eurosport.hu-n!
Post Views: 1
