Kutatások szerint minden ötödik gyerek küzd ma valamilyen mentális nehézséggel. Olyan környezetben nőnek fel, amelyben nehéz megtalálni a kontrollt, másrészt a változás tempója is teljesen elbizonytalanító. A szakemberek részben ezzel is magyarázzák, hogy mind inkább terjed a körükben az anorexia. A betegség leginkább serdülőkorban kezdődik, ugyanakkor a szakemberek egyre gyakrabban számolnak be még fiatalabb páciensekről. Egy művészetterápiás módszer segíthet nekik abban, hogy ismét kapcsolatba kerüljenek magukkal.
Az anorexia nervosa az evészavarok egyik legismertebb formája – és az egyik legelterjedtebb is. Egy holland kutatás szerint a koronavírus-járvány alatt a klinikumban kezelt anorexia előfordulása több mint 60 százalékkal megnövekedett, és ez azóta is fennmaradt. Ezt azonban Rozgonyi Emőke művészetterapeuta, család- és párterapeuta, a Semmelweis Egyetem gyermek- és ifjúságpszichiátriájának munkatársa szerint nem lehet csupán a világjárványra visszavezetni. Mint mondja, az emberi és természetes léptéket abszolút meghaladják azok a változások, amelyek a közelmúltban történtek és történnek velünk: a világjárvány mellett ilyen a háború, vagy a mesterséges intelligencia térhódítása.
Képünk illusztráció.
© AFP / Cultura Creative / PhotoStock-Israel
Tény az is, hogy ez az időszak a családokat is rendkívül megterheli mentálisan, mindezek következményeként ma minden ötödik gyerek küzd valamilyen mentális nehézséggel. „Nem a gyerekek tehetnek arról, hogy ilyen körülmények között fejlődnek, ami most a világban van” – hangsúlyozza a szakember, aki szerint az anorexia terjedésében a média is szerepet játszhat, illetve összefügg az ingeráradattal és a kontrollszükséglettel is, ami a bizonytalan időkben felerősödik.”
|
Az anorexia nervosa három diagnosztikai kritériuma a jelentősen alacsony testsúly/testsúlyhiány, a súlyfóbia, azaz félelem a súlynövekedéstől, elhízástól és az ezt akadályozó viselkedés (nem-evés, fokozott testedzés stb.) tartós fennállása, valamint a testképzavar és a testkép önértékelésre gyakorolt indokolatlan, aránytalan befolyása. Ez azt jelenti, hogy egy anorexiás az önértékelését irracionálisan teszi függővé attól, hogy hány kiló, vékony-e „eléggé”, vázolja fel Jakab Judit pszichiáter, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet munkatársa. Fontos szempont még, hogy a betegek tagadják az alacsony testsúly súlyosságát, nem ismerik fel annak jelentőségét, ezáltal nem ritkán sodorják magukat akár életveszélyes állapotba. A tartósan fennálló anorexiát számtalan testi, belső szervi elváltozás kíséri: különböző hormonzavarok, hajhullás, csontritkulás, extrém alacsony pulzus- és vérnyomás, nők, lányok esetében a menstruációs ciklus zavarai. A kialakulástól számított egy évtizeden belül az esetek 8-9 százalékában vezet halálhoz – a szomatikus/orvosi szövődmények, illetve öngyilkosság következtében –, húszéves követésnél pedig a 20 százalékot is eléri a halálos kimenetelű esetek aránya. Ezzel messze a legmagasabb mortalitású pszichiátriai betegség. Gyakran társul egyéb pszichiátriai tünettel is, mint depresszió, szorongásos zavar, kényszerbetegség vagy egyes személyiségzavarok. Hazai vizsgálatok alapján egy másik evészavar, a szintén közismertnek számító bulimia nagyjából háromszor olyan gyakori, mint az anorexia, ám még gyakoribbak az úgynevezett szubklinikai zavarok vagy az izolált tünetek, például az alkalomszerű falásroham vagy koplalás. Ezek a diákok jócskán több mint felénél előfordulnak. |
Egy poszternyi hely, ami csak az övék
A Semmelweis Egyetemen alkalmazott művészetterápiás módszer a Body Map, azaz a testtérkép-módszeren alapul, aminek alapötlete Angliából származik, és amivel kezdetben végstádiumú AIDS-es betegeket segítettek. Az ő és hozzátartozóik számára nagyon fontos volt az életük elmesélése és amikor azt egy nagyméretű, a testüket bélyegszerű lenyomatként ábrázoló képen alkotómunkával is megjelenítették, azt vették észre, hogy sokkal hatékonyabbá vált a terápiás folyamat. Ma már nagyon széles körben, világszerte használják, például bántalmazott nők, menekültek, kisebbségi csoportok segítésére. Rozgonyi Emőke és két különböző hátterű művészetterapeuta, Klein Izabella és Gyulavári Ágnes 2011-ben adaptálta evészavarra.
Az egyik legfőbb kiegészítésük az volt, hogy a testtudati munkát is belevitték a folyamatba – ez azért fontos, mert az anorexia során a testélmény, illetve az érzelmek fokozott kontroll alatt tartása jellemző. Az érzelmek valamilyen megértésre váró szükséglet miatt – szimbolikusan – elsorvasztott állapotban vannak, és fontos, hogy újra élettel teljenek meg, összekapcsolódjanak. A módszert ezen kívül bővítették több művészeti területtel is. A negyvenórás, strukturáltan kidolgozott komplex művészetterápiás programot azóta csoportban és egyéni terápiában is nagy hatékonysággal alkalmazzák a gyógyításban. A folyamat lényege, hogy egy hatalmas papíron elkészül egy testlenyomat, amit narratív terápiás folyamat során töltenek ki, így egy személyes történet épülget művészi eszközökkel, énélmények válnak láthatóvá múltból, jelenből, kapcsolódnak testélményekhez lépésről lépésre és formálódnak egy egyedi, különleges megjelenésbe.
Hosszabb rituálé vezet ahhoz, hogy ezek a testükben beteg gyerekek le merjenek feküdni a papírra és körbe lehessen őket rajzolni, de még nem volt olyan gyerek, aki ne tudott volna idáig eljutni
– mondja a szakember. A papírra rákerül egy úgynevezett támaszkép, ami azt jelképezi, ahova beleszülettek, és a saját képük is. Ez vizuálisan jól meg tudja jeleníteni a kettő között lévő kapcsolatot, a differenciáltságot és sok esetben az ambivalenciát is. A serdülőkorú gyerekek kezdeti mentális állapotát jól mutatja, hogy gyakran magzati pózból indulnak, és sokan a szülő képével aktívabban kezdenek el dolgozni, mint a sajátjukkal.
A papírfelület a foglalkozások idejére a saját terükké válik, ahova rajtuk kívül senki nem léphet be. Ez azért különösen fontos, mert az anorexiával küzdő gyerekek családjában jellemzőek a túlzottan féltő szülők, akik nem érzékelik a határokat és nagyon könnyen behatolnak a serdülők személyes terébe – leginkább szeretetből és aggódásból. Sokukra az is jellemző, hogy saját problémáik miatt nem tudnak támaszt nyújtani a gyermeküknek, sőt hamarabb összeomlanak, mint a gyerek maga. (Nem véletlen, hogy a családterápia az első számú, vezető terápiája az anorexia kezelésének.)
| Az evészavarokat, így az anorexiát is a pszichoszomatikus betegségek hagyományos példájaként tartják számon, kialakulásuk hátterében mindig több, egymásra oda-vissza ható tényező feltételezhető. „Az evészavarok biológiailag megalapozott betegségek, amelyek etiológiájában mai felfogásunk szerint a gének és a környezet interakciója jelentős szerepet játszik”, magyarázza Jakab Judit. „A hajlamosító faktorok közé tartoznak a biológiai háttér mellett egyes személyiségvonások (például érzelmi instabilitás, perfekcionizmus), az alacsony önértékelés, az autonómia kialakulását akadályozó, túlgondoskodó környezet vagy a szülők evészavara. A betegség kialakulásában szerepe lehet még a társuló depressziónak és a szorongásra való hajlamnak is.”
Az anorexia leginkább serdülőkorban, 12-18 éves korban kezdődik (a bulimia némiképp később, 16-25 éves korban), ugyanakkor az evészavaros populációval széles körben találkozó szakemberek egyre gyakrabban számolnak be még fiatalabb páciensekről, ez összefügg azzal, hogy egyre korábban indul a serdülőkor. Már a kisiskolások körében is elterjedtebb a testképzavar vagy az anorexia valamilyen szubklinikai megnyilvánulása. A betegségbelátás hiánya, pontosabban fizikai állapotuk súlyosságának fel nem ismerése és a testképzavar, illetve az életkori sajátosságok miatt a betegek önmaguktól ritkán kérnek segítséget. A felismerés, ellátásba kerülés általában csak akkor történik meg, amikor az anorexiának már jól látható fizikai jelei vannak, a testsúly drasztikusan csökkent. A környezet számára a felismerést tovább nehezíti, hogy a betegek titkolják a tüneteiket, gyakori a magányos, túlhajott testedzés, vagy hogy az étkezések alól más okokra hivatkozva bújnak ki. Ahogy Jakab Judit hangsúlyozza: fontos különbséget tenni a családi dinamika (például merevség, nyílt viták hiánya, autonómiaharc, összemosottság, túlvédés, a gyermek bevonása a szülői konfliktusokba) tünetfenntartó/erősítő szerepének megértése és a családok hibáztatása között – míg előbbi esszenciális, addig az utóbbi káros és kerülendő. |
A testtérképre a múlttal, jelennel, jövővel kapcsolatos elemek kerülnek fel, a gyerekek rárajzolják az életük történetét, önarcképpel és sok korai élménnyel, játékos részlettel is dolgoznak. Meditációval keresik a belső erőpontot, támaszt, és személyes szimbólumokat készítenek. A betegség lenyomatát szintén megjelenítik – volt, aki az édesanyja testvérével várandós időszakához tette a betegségjelet, így vált nyilvánvalóvá, hogy ennek az időszaknak köze volt az ő nehézségéhez. „Gyönyörűen látszik, ahogy ez a személyes tér betöltődik, és készül egy térkép arról, kik is ők. Az énrészek különböző részeiből kialakul egy integratív egység”, mondja Rozgonyi Emőke.
Minden kamasznak hasznos lehet
Az egyik kiemelten fontos tényező a folyamat során az énerő, amit az integrált énkép és annak az egységes, belső képe ad – ez természetesen nem csak a terápiában kezelt gyerekek számára fontos. Ennek megoldása felelős például egyrészt az önbecsülésért, az önmagunkról és a világról alkotott koncepcióért, az énazonosságért, a lelkünk rugalmas alkalmazkodó képességéért, a rezilienciáért, a bizonytalanság kezeléséért, a szociális, kognitív kompetenciákért is, és főleg az önszervező aktivitásért. Utóbbi azt jelenti, hogy képesek vagyunk-e az erőforrásainkat egy cél érdekében mozgósítani.
Ezek mind fontos tényezők, a működésük pedig azon múlik, hogy miként integrálódik a személyiségünk, amely fejlődési feladatot jelentős részben a kamaszkori önkipróbálásokon keresztül dolgozzuk meg. Ezért is döntő jelentőségű, hogy a végére tud-e másoktól differenciált, egységes énképet kialakítani és fenntartani egy fiatal
– magyarázza a szakember.
© AFP / Hans Lucas / Valentino Belloni
A serdülőkori személyiségfejlődés természetes és fontos feladata identitáskrízisbe kerülni és azt megoldani, amin nagyon nem mindegy, miként mennek át a fiatalok. Rozgonyi Emőke szerint ez a mai világban egyre nehezebb: a folyamat sok esetben vagy túl gyorsan vagy túl lassan, elhúzódva oldódik meg. Mivel a közoktatás keretein belül nehezen lehet utánkövetni a már fentebb is említett, sebesen zajló változásokat, Rozgonyi Emőke szerint alternatív programok beemelésével lehetne megtámogatni ezt a helyzetet. „Ha ezen a ponton segítünk a gyerekeknek, akkor könnyebb lesz nekik is, és sokkal hatékonyabbá válhat a pedagógiai munka is. Kevesebb fejlesztésre lesz szükség, hiszen egy szorongásmentesebb, önazonosabb énállapotban jobban hozzáférünk saját erőforrásainkhoz, jobban tudjuk hasznosítani, amit kapunk”, véli a szakember, aki a módszerhez kapcsolódóan a doktori kutatásában arra keresi a választ, hogy miként lehet azt bevinni a középiskolákba, és prevenciós céllal alkalmazni.
HVG
